Trummer Árpád - Lászlóffy Woldemár: A kultúrmérnöki intézmény hat évtizede (Földművelésügyi Minisztérium, Budapest, 1940)
I. rész. A magyar kultúrmérnöki intézmény - A kultiirmérnökök hatvan évi munkásságának eredményei. Irta: Lászlóffy Woldemár dr
76 LÁSZLÓFFY WOLDEMÁR DR. teherszállító kocsiban 1919 augusztus 20-án elindultam Budapestre. Kocsijaink augusztus' 28-án a budapesti nyugati pályaudvaron az oláh megszálló csapatok vonatai közé kerültek...» Az Északkeleti Kárpátokba vezetnek Jankó-Brezovay Miklós ny. min. tanácsosnak, a máramarosszigeti kultúrmérnöki hivatal volt főnökének emlékei: «1909-ben, 16 évi kassai szolgálat után kerültem Máramarosszigetre, hogy ott a Máramaros és Ugocsa vármegye területére illetékes új kultúrmérnöki hivatalt megszervezzem. Munkakörünk legnagyobb részét a rohamos, sok kárt okozó nagy vízfolyások a Felső-Tisza, Visó, Iza, Talabor és Nagyág szolgáltatták. A folyók völgyében a partbiztosításra alkalmas bányakő csak elvétve található s ezt is rendszerint nagyobb távolságból, nagy költséggel lehetett csak beszerezni. Emiatt kőhányást csak kivételesen tudtunk építeni. Fűzrőzse is csak kevés állt rendelkezésünkre, s ez is fiatal, vékony volt. Emiatt kővel töltött rőzsehengerek alkalmazására is csak ritkán került sor. Drótfonatba kötött, rőzselapra fektetett folyami hordalékból rakott műveket építettünk tehát és a vízfolyás felőli oldalukat betonnal borítottuk. Árvédelmi töltéseink vízfolyás felőli oldalát teljes magasságukban vasbetonnal burkoltuk és az árvizek nagy sebessége miatt alámosás ellen is biztosítottuk. (12—15, 64. és 66. kép.) Munkálatainknál kétféle állandó munkáscsapatot alkalmaztunk, eltekintve a munkák színhelyén lakó, azonban csak alárendelt szerepet játszó napszámosoktól. A faluszlatinai oláhokból álló munkáscsapat Marina Illés vezetésével főleg rőzseműveket és drótfonatos munkákat készített. A borsodszemerei magyarok csapatát Papp Lukács vezette. Főleg az árvédelmi töltéseknél, elsőrendű fonatos műveknél, beton- és vasbetonmunkáknál alkalmaztuk őket. Értelmes, megbízható munkások voltak s vezetőjük szigorú, mondhatnám vasfegyelmet tartott emberei között. Megérdemelnék azt, hogy róluk, élükön Papp Lukáccsal, külön tanulmányt írjak. Hogy munkálatainkat olcsóbbá és könnyebbé tehessük, teljesen felszerelt mezei vasutat, valamint tábori kovácsműhelyt szereztünk be. Ezzel annyira tudtuk magunkat függetleníteni, hogy csak elvétve adtunk munkát vállalatba, a legtöbbje házikezelésben készült. Rövid időn belül a minisztérium függetlenítette hivatalunkat a kerületi munkásbiztosító pénztártól, és ettől kezdve hivatalunk maga végezte a munkások betegsegélyezését. Minden nagyobb munkánál volt szerződéses orvosunk, gyógytárunk. Tapasztalati eredményünk az volt, hogy a legmesszebbmenő betegsegélyezés mellett is, a kerületi pénztárnál addig befizetett költségeknek kb. 70%-át meg tudtuk takarítani, munkásaink pedig nagyon is meg voltak elégedve a betegség, gyermekszaporulat stb. esetén nekik azonnal nyújtott segéllyel. Az akkor még eléggé drága tetanus-antitoxint hivatalunkban állandóan készletben tartottuk, úgyhogy a háború első évében egy alkalommal a máramarosszigeti közkórházat is kisegítettük. A háború harmadik évében már nagyon megcsappantak kiviteli munkálataink. Ily módon elég időm maradt arra, hogy régi kedves eszmémnek, a máramarosi vízierők felhasználásának részleteivel is foglalkoz- hassam. Gondolatmenetemet közöltem boldog emlékű Kvassay Jenővel is. A tőle kapott jótanácsokat megfogadva katonai térképen készítettem el a máramarosi vízierők kihasználásának általános tervét, egyben pedig
