Trummer Árpád - Lászlóffy Woldemár: A kultúrmérnöki intézmény hat évtizede (Földművelésügyi Minisztérium, Budapest, 1940)
I. rész. A magyar kultúrmérnöki intézmény - A kultúrmérnöki intézmény története. Irta: Rochel Dezső
34 ROCHEL DEZSŐ a mérnök csak megfelelő szakismeretek megszerzése után a gyakorlatban válik a vízi műszaki munkával foglalkozó és a vele kapcsolatos vízjogi ügyekben jártas, különleges képzettségű kultúrmérnökké. Feladatkörébe tartozik ugyanis nemcsak a munkálatoknak és műveknek bizonyosfokú gazdasági ismereteket feltételező tervezési munkája, hanem a létesítményeknek a vízjogban meghatározott keretekbe való beillesztésének, azaz a vízjogi engedélyezésnek, előkészítése is, ami a vízjogi és közigazgatási ismereteket, és az eljárásokban való tájékozottságot nélkülözhetetlenné teszi. Az emberiségnek a mezőgazdasági művelés alá vett földterületek víz- és talajviszonyainak megjavítására irányuló tevékenysége már az ókorban kezdetét vette. Elég megemlítenünk az ősrégi mezopotámiai öntözéseket az Eufrát és a Tigris völgyében, és az egyiptomiakat a Nílus mentén. A római kultúrának ezirányú működéséről, mind a mai Olaszországban, mind az egykori római gyarmatok területén, számos nyom és emlék tanúskodik. A spanyol öntözések eredete a mór uralom idejére nyúlik vissza. Az alagcsövezésnek, ennek a leggyökeresebb talajjavítási módnak, klasszikus őshazája Anglia, ahonnan csakhamar átterjedt az európai szárazföldre is. Európa nyugati népei a népsűrűség emelkedésével mindinkább rászorultak a termőföld erejének minél jobb kihasználására, a termés mennyiségének fokozására és ezt elsősorban minél több területnek termővé tételével, másodsorban talajok megjavításával igyekeztek elérni. Ez a talajjavítási törekvés a nyugati népeknél sokkal korábban fejlődhetett ki rendszeres munkává, mint hazánkban, s majdnem mindenütt a római gyarmatokban kezdődött. Hazánkban a Dunántúlon, az egykori Pannóniában, már a rómaiak idejében lehettek a kolóniák körül az akkori módon javított termőterületek ; pl. Szombathely (akkor Saba- ria) és Sárvár között a Gyöngyös-patak a történelemből megállapíthatóan már a római időkben mesterséges, magas vezetésű csatorna volt. Medrének némely helyen feltárt szelvényéből kivehetően agyagbéléssel készült, mindenütt földháton vezetve, nyilvánvalóan öntözés céljából; alkalmas helyeken a vízierőt malmok használták ki. A népvándorlás korában a római kultúrának egyéb alkotásaival együtt a talajjavítási és víziművek is nagyobbára elpusztultak. A nyugaton meginduló városfejlődéssel azonban bizonyos mérvben együtt haladt a mezőgazdaság fejlődése is. Az emberi művelődés egymásután következő korszakaiban elért eredmények, alkotások és művek a csaknem egyenlő műveltségű népek között időközökben lefolyt háborúk során már nem pusztulnak el, legfeljebb kisebb-nagyobb kárt szenvednek, amelyeknek helyrehozatala után a továbbfejlesztés is lehetséges volt. Hazánkban a termőföldek rendszeres művelése mindenesetre a törzsek letelepedésével, majd Szent István korában a várak és városok
