Tóth Mihály (szerk.): Az öntözés üzemtana (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1970)
Az öntözéses termelés és az öntözőgazdaságok kialakítása
legtöbbször már nem gazdaságos. A tapasztalatok ezenkívül azt is mutatják, hogy minél több földet mozgatnak meg, annál kevésbé sikerül a föld ülepedése után a kívánt esésű és egyenletes műterepet biztosítani. Tehát a megmozgatott föld mennyiségével nemcsak a költség nő, hanem a kivitelezés minősége is romlik. A mozgatható és a terephez könnyen alkalmazkodó műanyag tömlőknek nagy szerepük lehet a tereprendezési munkák mennyiségének csökkentésében; felhasználásuk révén jobban alkalmazkodhatunk a természetes terepalakulatokhoz. A tereprendezést olyan időpontban célszerű elvégezni, amikor nem okoz terméskiesést; ezek szerint nyár végén, ősszel vagy esetleg tavasszal kerülhet rá sor. Nálunk a tavaszi tereprendezés lehetőségei bizonytalanok, mert gyakori a csapadékos tavasz, a nedves talaj pedig nem alkalmas ilyen munkára. így a tereprendezés leginkább a korán lekerülő növények (egynyári szálastakarmányok, kalászosok) után végezhető el. Hazánkban a felületi öntözésnél jelenleg szinte kizárólag földcsatornás eljárást alkalmaznak. A földcsatorna megfelelő karbantartással igen hosszú élettartamú beruházás, de szinte a használattól függetlenül rendszeres karbantartást igényel. Ökonómiai szempontból hátrányos jellemzője, hogy nagy a vízvesztesége. A vízveszteség még az állandóan vízzel borított csatornákban is elérheti a 30—35 %-ot. Az időszakosan használt csatornáknál a veszteség még nagyobb mértékű, 40—50% is lehet. A nagy vízveszteség több szempontból káros. Egyrészt a kellő vízmennyiség biztosítása érdekében a csatornákat a vízveszteség figyelembevételével kell méretezni, ami egyrészt lényegesen növeli a beruházást, másrészt felesleges vízpazarlást eredményez. A nagy vízveszteség különösen ott káros, a hal kevés.-. siBsáll rendelkezésre, és így emiatt nem lehet bővíteni az öntözést. A vízveszteség ezenkívül azért is kedvezőtlen, mert lényegesen megemeli a talajvizet, amely több éven keresztül folytatott öntözésnél tetemes kárt okozhat. Ez különösen a csatornák mentén gyakori. A termőföld károsításán kívül az utak melletti vízzel telt csatornák sok esetben rontják az utak használhatóságát, és ezzel növelik a szállítási költségeket. A nagymérvű és ökonómiailag több szempontból káros vízveszteség vetette fel az öntözőcsatornák burkolásának szükségességét. Az erre vonatkozó hazai próbálkozások közül legjelentősebb a műanyag fóliás burkolás. A táblán belüli vízelosztásnál pedig a hajlékony műanyag és egyéb tömlők használatával látszik kialakíthatónak a korszerűbb, nagyüzemi felületi öntözés. A vízveszteségek meggátlására és a termelésből kieső terület csökkentésére ezenkívül még több megoldás kerülhet nálunk is alkalmazásra. Nagyüzemi szempontból alapvetőnek két megoldás kínálkozik; a) a beton héjcsatornák alkalmazása és b) a vízvezető hálózat felszín alá fektetése. Ezek a megoldások lényegesen megváltoztathatják a felületi öntözést. Megszüntethetek a technikai fogyatékosságokból adódó nagy víz- és területveszteségek, emellett a vízadagolás is pontosabbá tehető. A közvetlen hatásokon túl jelentős az is, hogy a táblaméretek lényegesen növelhetők, nincs a gépek útjában akadály (csatorna), a különböző munkák bármikor és bármilyen módon elvégezhetők. A felületi öntözés műszaki fejlesztése összefoglalóan tehát a következő gazdasági előnyökkel jár: 42
