Thyll Szilárd (szerk.): Talajvédelem és vízrendezés dombvidéken (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 1992)
I. A lejtők talajvédelmi és vízrendezési feladatai - 2. Madarassy L.: A talajvédelem feladatai
A talajvédő erdőtelepítések, fásítások záródásuktól, tehát 4 — 6 éves koruktól kezdve már betöltik rendeltetésüket. Lefolyást szabályozó és talajvédő, -javító hatásuk nagymértékben függ térbeli eloszlásuktól. A talajra hulló víz porlasztását fokozza az erdő belsejének függőleges tagoltsága (több koronaszintű erdő az uralkodó koronaszint alatt a faállomány belsejét kitöltő, ún. második koronaszinttel és a talajt közvetlenül takaró cserjeszinttel, majd a gyep- és a mohaszinttel). A korona által visszatartott csapadék 1/4 —1/3-át teszi ki az összes csapadékmennyiségnek. Ez változik a fafajtól, a faállomány korától, az évszaktól és természetesen a csapadék intenzitásától függően. A fenyők több csapadékot tartanak vissza, mint a lomblevelű fafajok, az idős fa többet, mint a fiatal, a lomberdők csapadékátbocsátó képessége a vegetációs időszakon kívül nagyobb, mint nyáron stb. Ehhez még tegyük hozzá, hogy a lombkorona által visszatartott víz nem jelent teljes veszteséget. Egy részét ugyanis a fák a leveleken, hajtásokon keresztül közvetlenül fölveszik, más része növeli az erdő légterének páratartalmát. Ebből a lombozat ismét tekintélyes mennyiségű vizet kiszűrhet a pára kondenzálódása révén, másrészt a nagyobb páratartalom a lombkorona transzspirációját csökkenti, és ezzel a talajban tárolt vízkészlet elhasználását lassítja. Vagyis a lombkorona által visszatartott csapadékhányad is az ún. aktív vízgazdálkodás elemévé válik. Az erdőknek a víz felszíni lefolyásra gyakorolt kedvező hatása az adott táj vízháztartását is javítja, és lehetővé teszi a megfelelő vízkészlet-gazdálkodást, megakadályozható a tározók, tavak feliszapolódása. Keszler (1956) az erdők vízgazdálkodási jelentőségét passzív és aktív részre osztotta. Passzívnak nevezte az erdőnek a víz káros hatásai (árvizek, talajerózió, vízmosások keletkezése) elleni küzdelemben betöltött szerepét, aktívnak pedig a rendelkezésre álló vízmennyiség gazdaságilag hasznos kiaknázását. A megfigyelések szerint a növényzet párologtatása az erdőkben nagyobb, mint a nyílt területeken, ezzel szemben a párolgás a talaj felszínén a szabadföldön sokkal számottevőbb. Az erdőben tehát az évi csapadékmennyiség 74%-a hasznosan kerül felhasználásra, a nyílt területen ugyanakkor a hasznosított víz- mennyiség csak 50%-os. Végeredményben az erdők a felszíni lefolyás maximumait nagymértékben csillapítva csökkentik az árvízveszélyt. Az erdőtalaj vízbefogadó képességén alapulnak a lejtős mezőgazdasági földek talajvédelmét szolgáló fásítások, a vízválasztók és a gerincek beerdősítése, s a rétegvonalakon vezetett talajvédő erdősávok telepítése. A vázolt hatások és összefüggések ismerete alapján megállapítható, hogy az erdősítés és fásítás a komplex melioráció eszköze, dombvidéki tájainkon a racionális földhasználat igen fontos módja, a többi meliorációs tevékenység hatékonyságát nagymértékben befolyásolja. A fás kultúráknak a többi mezőgazdasági kultúra termesztési feltételeire gyakorolt hatása köztudott, s a meliorációs tervezés során figyelembe veszik a kölcsönhatásokat. 104
