Szlávik Lajos: Szembenézünk az árvizekkel - a 2013. évi árvizek és belvizek krónikája (2013)

Települések - Madocsa

Történetek, gondolatok - nemcsak árvízről Körkörös védelem

Június 9-e, késő délután. A Fejér megyei Kisapostag településre rendeltek ki kettőnket műszaki irányítónak az ön- kormányzati védekezéshez. Kollégámat, V. 1.-t az egyik kevésbé veszélyeztetett Tolna megyei árvízvédelmi szakaszról, engem pedig a törzsből, egy éjszakára, hogy leváltsuk a már második napja talpon levőket. Ennek megfelelően készültünk: csak a legszükségesebb ruházat, más semmi.

A helyszínen már vártak bennünket: a védelmi bizottság elnöke, a terület parlamenti képviselője, a szakaszvédelem-vezető, az irányító műszaki kolléga, a katasztrófavédelem helyi vezetője, fotósok. Ilyen fogadtatáshoz nem szoktunk hozzá. Üdvözlések, bemutatkozások.

Rövid helyzetismertetést kapunk M. J. „reaktivált” kolléga részéről, aki az elmúlt két napban irányította az ideiglenes védmű kiépítését.

1 larmincnyolc lakóépületet (hétvégi házat?) kerítettek körbe mintegy hétszáz méter hosszban homokzsákból épített nyúlgáttal. Hozzájuk csatlakozó, nagykiterjedésű ellennyomómedence-rendszerrel, amit most is erő- sítgetnek. Mindent meg hell tartani! Ez volt a rövid tájékoztatás és eligazítás lényege.

Házról házra járjuk be a művet, miközben mondom az éjszakai feladatokat a katasztrófavédelem helyi irányítójának, aki tételesen jegyzetel.

Esteledik. Magunkra maradunk kollégámmal és a kirendelt katasztrófavédelmi összekötővel, az éjszakára kirendelt közerővel, tűzoltókkal. Lehetnek hetvenen. Megtartjuk az eligazítást, majd kijelöljük a járőröket, a bejárandó szakaszok hosszát.

A védelmi vonalon kívül néhány méterre, ahol a terep felszíne már emelkedik, nagy katonai sátor, benne néhány pad, asztal. Itt osztják a vizet, a kávét. A sátor egyik szögletében rengeteg kötegelt fáklya az éjszakai műszakhoz. A közelben homokhegyek a zsáktöltéshez. A sátor előtt üstház, benne üst tele forró pörkölttel, nemrég készülhetett el. Mi is beállunk a sorba. Egy tál pörkölt kenyérrel, ásványvízzel leöblítve. így már kibírjuk reggelig. Kezdjük!

Kezünkben nagy fényű lámpával rójuk a kilométereket a házak közt. A nyúlgáton elszórtan leszúrva égő fáklyák világítanak, kísértedes fénnyel. A Duna tetőzés közeli állapotban van, közük a központból telefonon, s biztató, hogy a jelenségek nem fejlődnek tovább. A járőrök rendszeresen bejelentkeznek: minden rendben.

Valamikor tíz óra után, izgatott hangon közli a járőr:

FOLYÓK, EMBEREK

az egyik háznál 4-5 m hosszban, teljes magasságban bedőlt a nyúlgát, ömlik be a víz.

Nem tudom, mennyi ideje küzdünk már az elzárással. Egyre csak hátrálunk, nem tudunk kiépíteni megfelelő méretű művet, ami ellent tudna állni a betörő víznek, mert a szakadáson beömlő nagy vízhozam pillanatok alatt feltölti az újonnan kialakított medencét, és a víz átbukik a zsákokon. Az összes hadra fogható ember eszeveszett tempóban dolgozik. Néhány gumiruhába beöltözött tűzoltó mellig érő vízben rakja a zsákokat, a többiek vállon, csatárláncban állva továbbítják. Végre, éjfél körül sikerült. Otven-hatvan csatakos, izzadt, ühegő ember áll a vízben, a homokzsáksor tetején, csöndben, hol egymást, hol a még nem teljesen kiépített szakaszt nézve, amin még csurog át a víz. Aztán mindannyian „beindulunk”, egymás szavába vágva kommentáljuk az eseményt.

Ahogy óvatosan lépegetek kifelé a szárazra, figyelve, hogy csizmámba be ne csapjon a víz, mellém szegődik egy fiatal fiú, aki már este óta kerülgetett, kereste a társaságomat. Most, a sikeres elhárítás után, amiből ő is kivette a részét, gondolhatta, lesz miről beszélnünk. Folyt belőle a szó és a történetek. O is abból a fajtából való, akik az első szóra ott vannak a gátakon, majd’ minden árvízen találkoztam velük: minimál ruhában, felszerelésben, „szürkén”, mint a hétköznapokban. Ott voltak a Felső- Tiszán Tarpánál, a Közép-Tiszán Tiszasasnál. Kissé szakadtán, színes cuccok, lógók nélkül, píár nélkül.

Ez a fiú éhezte eg)' másik ember társaságát, minden alkalmat megragadott, hogy szót váltson valakivel. Szeretette vágyott. Felfogom, amit mond, de semmi több. Tőmondatokban válaszolok kérdéseire, mintegy „nyugtázva” az én történeteimmel az övéit. Nem így kellett volna... Egy idő múlva nem hallom a hangját, lemarad.

Hajnali kábulat; meleg, permetező eső, izzadok az esőkabátban, rövid szendergés a katasztrófavédelmis kocsiban, majd ellenőrzés a vonalon oda-vissza. Az eddig mozdulatlan folyó felszíne igen lassan, de megmozdul. A vízből kiemelkedő ágak újból „vágják” a vizet. Apadás.

Délelőtt miniszterelnöki látogatás a védekezés helyszínén, tudjuk meg a bennfentesektől. Láthatóan nagy az izgalom. Tíz óra után nem sokkal, az idevezető úton megjelenik néhány testőr gyalogosan az út szélén, fülükben az elmaradhatatlan fülhallgatóval, őket fotósok, a média emberei, majd píáros kinézetű hölgy követi. Az utat kiürítik. Kis szünet, majd fekete, sötétített üvegű autó hajt el előttünk az úton.

Egy ház kertjének árnyékába húzódva szemlélődünk kollégámmal, tompán, fáradtan. Már csíp a második napi izzadtság, jó lenne enni, inni, aludni.

— Egy kicsit még maradnotok kell — jön az üzenet a törzsből.

Feledhető ebéd egy sebtiben szerzett panzióban. Mivel egy éjszakára jöttünk, nem hoztunk magunkkal semmi tisztálkodó eszközt. Beállunk a zuhany alá, lecsapatunk. Alvás.

Estére „zárt város” lett a délelőtt még békés helyből. Rendőrök zárják le a bevezető útszakaszt, alig akarnak beengedni bennünket. Délután több száz katona érkezett ide, haladva a levonuló árhullámmal. Az egész vonalon magasítanak, mint kiderült, 5-8 cm-rel még emelkedett a folyó, s ez két zsáksor erősítést igényel.

Rengeteg katona a pihenő-étkező sátorban: magabiztos férfiak, nők beszélgetnek, állva, szorosan ülve a padokon. Talán én vagyok az egyedüli civil közöttük. Mintha ott sem lennék. Egy nagyon fáradt, idősödő, magába roskadt katonára leszek figyelmes, aki meredten nézi az előtte lévő üres műanyagpoharat, láthatóan kizárva a maga körüli világot. Beállók a sorba kávéért, vízért, aztán kilépek a sátorból.

A település védekezését megújult vezetés végzi egy alföldi megyei katasztrófavédelmi parancsnok irányításával. Köztük van munkatársunk, M. J. is, aki visszatért a pihenőből. Odamegyek hozzá, néhány szóban tájékoztatom az elmúlt éjszakai történésekről, a mostani helyzetről meg tőle próbálok informálódni, de azt látom a parancsnok arcán, nem jó időben érdeklődöm... Tekintetével to- vábbl-ot vezényel, s eltűnnek a házak között.

— Azt hiszem, itt már nincs ránk szükség — mondom kollégámnak. Késő este, kilenc óra körül érkeznek meg a nyíregyházi vízügyesek, akik „menetből” állnak be védekezni. Néhány ismerőssel üdvözöljük egymást, pár szót váltunk, aztán elnyeli őket a védekezés zaja és a fáklyákkal megvilágított sötétség. Most már biztos, hogy a település harmincnyolc épületét sikerül megvédeni az árvíztől.

Este tíz óra is elmúlt mire telefonon megkapjuk a visszarendelésünkről szóló utasítást —Küldjük értetek a kocsit, legyetek türelemmel — közli velünk az ügyeletes. A védekezés katonák, katasztrófavédelmisek alkotta súlypontja még az éjjel „továbbgördül”, követve az árhullámot — tudjuk meg K. J. szakaszmérnöktől, aki kocsijával kivisz bennünket a faluból a főútig.

Kollégámmal az útszélén, a füvön ülve várjuk a „csatlakozást”.

Horváth Emil