Szlávik Lajos: A Duna és a Tisza szorításában - a 2006. évi árvizek és belvizek krónikája (KÖZDOK Kft, Budapest, 2006)
Április
Lakitelek A Tisza jobb partján, a KÖTIKÖV1ZIG működési területén fekvő Lak településnevet először 1488-ban írták le — Alsóalpár, Szentkirály és Szentlőrinc neve mellett — egy határjárás alkalmával készült oklevélben. A halászfalu mellett korábban a Tisza kanyargón. Figyelemreméltó a hajdani ártér változatos, mocsaras vidékének állat- és növényvilága. Mai területét 1949—1950-ben, a Kecskeméthez tartozó puszták egyesítésével alakították ki. E külterületi lakott helyek: Felsőalpár, Kisalpár, Oncsa-telep, Árpádszállás, Szikra, Kapásfalu voltak. A település kedvező földrajzi elhelyezkedése magyarázza, hogy már az írott emlékek előtti korok emberei is szívesen telepedtek meg ezen a vidéken. A XIX. században végrehajtott folyószabályozással kialakult Holt-Tisza mintegy hét km hosszú. A partján fekvő Tőserdő a Isiskunsági Nemzeti Park egyik legértékesebb része. Az ott talált 42 °C-os gyógyvíz kiválóan alkalmas mozgásszervi betegségek kezelésére, ezért alakult ki a jól fejlődő üdülőtelep. A mintegy ötezer lakosú község 25 km- re fekszik Kecskeméttől. A védekezési munkák visegrádi gyorsmérlege A vonal menti védekezési munkák során hat helyszínen, összesen 2380 méter hosszon készült földtöltés, homokzsákos magasítás, illetve bordás megtámasztás. 15 helyen csomóponti védekezésre volt szükség; a kialakuló buzgároknál, burkolat-felszakadásoknál elsősorban ellennyomó medencéket alkalmaztak. A védekezéshez összesen 250 ezer darab homokzsákot, ötezer köbméter homokot, földet, ötezer fáklyát s ugyanennyi négyzetméter fóliát használtak fel. Ötszáz helyi lakos és százötven katona vett részt a védekezési munkálatokban; a műszaki irányítást öt vízügyi szakember látta el. A sikert több tényező együttesen eredményezte: időben rendelkezésre álltak az erőforrások; példaszerű volt a település lakóinak összefogása, segíteni akarása; a helyiek maradéktalanul elfogadták a kirendelt vízügyi szakemberek irányítását; a környezetvédelmi és vízügyi igazgatóság pedig biztosította a szükséges Többszörös védelem Visegrádon, a Sirály étteremnél Az első világháború előtti Magyarországon, ha nem bírt a folyó támadásával a begyakorlott társulati „haderő”, akkor kirendelték a közerőt, amelyben azután a vízár által fenyegetett települések minden épkézláb lakójának helye volt. Az előírás szerint, ha a folytonosan növekvő árvíz szintje a védtöltés koronájához közeledett, vagy a gát annyira megrongálódott, hogy a meglévő eszközökkel már nem volt remény a megtartására, akkor a védelem felelős vezetőjének (a helyszínen tartózkodó társulati megbízottnak vagy a közigazgatási tisztviselőnek) jogában állt a közeli lakosok, birtokosok tulajdonában lévő vagy a helyiségekben talált anyagokat, szerszámokat lefoglalni, és azokat a védelemhez felhasználni. Úgyszintén joga volt kirendelni a veszély helyére az érintetteket, összes munka- és igavonó erejükkel együtt, s velük végeztetni a szükséges védelmi munkát. Ez volt az ingyenes közerő. A társulatok persze húzódoztak a közerő igénybevételétől, hiszen az emberek az adott helyzetben inkább családjuk és ingóságaik mentésével voltak elfoglalva, semmint a gát erősítésével. Ráadásul a törvény szerint a védekezés ideje alatt a társulatnak kellett élelmeznie őket, márpedig a tapasztalat azt mutatta, hogy az ingyenes közerő mozgatására és táplálására kifizetett költségek nem álltak arányban a csapat teljesítő- képességével. Fizetett közerő is létezett, de velük csak végszükség esetén egyezkedett a társulat vezérkara. Akkor már nagyobb segítséget jelentett a katonaság igénybevétele (bár ennek szigorú feltételei voltak). Okét akkor riasztották, ha nem tudtak begyakorlott munkásokat szerezni a védekezéshez, illetve ha a kellő fegyelmet nem lehetett fenntartani. Ugyanakkor az ő költségeiket is meg kellett téríteniük a társulatoknak. A „közerő” alkalmazása a társulati árvédekezés rendszerében NEVEZETES ÁRVIZEINK 1919. április—június között rendkívüli árhullámok vonultak le a Tiszán, a Szamoson, a Körösökön és a Maroson. A Tisza Tiszefüred felett átlag 25 cm-rel maradt el az addigi legmagasabb 1888. évi árvíztől, míg az alább fekvő szakaszon átlag 50 cm-rel meghaladta korábbi maximumokat. A tiszai árvédekezést nehezítették a Tanácsköztársaság haderői és a román királyi csapatok közötti harcok, mert sok helyen a védelmi vonalat a tiszai töltések jelentették, amelyek így a hadműveletektől is sérültek. A szolnoki hidat ekkor robbantották fel, Csongrádon átszakították a töltést és hajókat süllyesztettek el. A város határában ekkor közel 30 km2 került víz alá. A Körösökön levonuló árvíz is „korszakos” volt. Ennek hatására határozta el a Fehér-Körösi Armentesítő Társulat a töltéskorona szintjének egy méterrel való megemelését. A Maros árvize viszont alatta maradt a korábbi csúcsnak. A Szamos áradása abnormálisán magas volt, a Bodrogé közepes. Az árvízi tapasztalatok alapján a tiszai gátak 1895-ös méreteihez képest újabb méretnövelést rendeltek el.
