Szalai György (szerk.): Az öntözés gyakorlati kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1989)
2. Várallyay György: Az öntözéses gazdálkodás talajtani alapjai
tes viszonyok közt a sztyepp füves vegetációjának (— mélyre hatoló és dús növényzet; lassú szervesanyag-lebomlás) hatása alatt alakul ki. Az öntözés pedig — a növény vízigényének kielégítésével — nemcsak a termést, hanem a gyökértömeget is fokozza, s ezáltal segíti a szerkezetképződést. Sajnos gyakran megfigyelhetők az öntözés kedvezőtlen talajfizikai hatásai is. Legelterjedtebb ezek közül a talaj kedvező szerkezetének leromlása, a szerkezeti elemek, aggregátumok szétiszapolódása. Okozhatja ezt az öntözővízcseppek mechanikai romboló hatása (elsősorban a nem megfelelő szórófej-megválasztás, kiadagolásintenzitás, esetleg a szeles időben végrehajtott esőztető öntözés esetén); okozhatja a mozgó „öntözővíz-lepel” vagy a csörgedező víz morzsaromboló hatása felületi öntözési módok (árasztásos, sávos csörgedeztető, barázdás öntözés) alkalmazása esetén; vagy az alulról fokozatosan benedvesedő aggregátumok „pneumatikus” szétrobbanása (a víz által kiszorított levegő hatására) csepegtető öntözés vagy felszín alatti öntözés esetén; végül az ember vagy a gépek taposó hatása, amely a nedves öntözött talajokban folyamatosan érvényesül. A gyakran nagyon gyorsan és drasztikusan végbemenő szerkezetleromlás csak részben reverzibilis folyamat; hisz a szerkezetregenerálódás még kedvező ésetben Ts hosszabb időt vesz igénybe, mint a leromlás. A megfelelő talajszerkezet fenntartása, a talajszerkezet leromlásának megelőzése ezért az öntözéses növénytermesztés egyik legfontosabb, igaz, a komplex gépesítés és a kapcsolt gépsorok korában egyik legnehezebben megvalósítható feladata. A szerkezetleromlásnak sok káros következménye van: a talajfelszín szétiszapolódása, a porozitás csökkenése és a pórusok méret szerinti megoszlásának kedvezőtlen irányú megváltozása; a talaj vízháztartásának szélsőségessé válása. A szétiszapoló- dott felszín akadályozza, lassítja a víz talajba szivárgását, már viszonylag kis csapadék- vagy öntözésintenzitáskor is túlnedvesedést, tócsásodást, belvízveszélyt okoz; már igen kis mikroreliefkülönbségek esetén is felszíni lefolyást, sőt talajlehordást okoz („sík vidéki mikroerózió”), tovább szabdalja a felszínt; lejtős területen növeli a felszíni lefolyást, súlyosbítja a talajeróziót. A felszínen elfolyt és/vagy a felszínről elpárolgott víz mennyiségével csökkentett talajba szivárgó és talajban tározott nedvességhányad ugyanakkor csak rövidebb csapadékmentes időszakra fedezi a növény vízigényét. A szétiszapolódott, nedvesen, pépesen kenődő, kiszáradva cserepesedésre, kéreg- képződésre hajlamos felszín akadályozza a talajmüvelési és növényápolási munkákat (pl. a magágykészítést) és a zavartalan növényfejlődést (pl. a kelést). A szerkezeti elemek szétesése egyrészt fizikai tömörödést, másrészt kedvezőtlen pórusméret-át- rendeződést okoz. Fokozza ezt a diszpergálódott kis (esetleg kolloidális) ffiéretírelerrrr szemcsék durvább pórusokba mosódása, azokat kitöltő, eltömítő („clogging”) hatása. A pórusméret-átrendeződés csökkenti a talajnak a víz hasznos tározására alkalmas pórusterét, aerációs problémákat, levegőellátási zavarokat okozhat (természetesen ezek kedvezőtlen következményeivel együtt), a talaj hidraulikus vezetőképességének nagymértékű, kapilláris vezetőképességének kisebb mértékű csökkenéséhez^ vezet (2.2.1. fejezet). Mindezek a hatások együttesen a talaj vízháztartásának szélsőségessé válását idézik elő mindkét irányban: egyaránt fokozódik a belvízveszély és az aszályérzékenység is. Csökken a csapadék- és öntözővíz érvényesülésének hatásfoka. Ha az öntözés sófelhalmozódási és szikesedési folyamatokat okoz, természetesen S3
