Szalai György (szerk.): Az öntözés gyakorlati kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1989)

2. Várallyay György: Az öntözéses gazdálkodás talajtani alapjai

szerinti megoszlásától, továbbá attól, hogy azok milyen hányadát tölti ki víz (0 = = cm3/cm3), tehát azok milyen hányada vehet részt a víz vezetésében, ami viszont alapvetően a tenzió (és természetesen ismét a pórusméret-megoszlás) függvénye. A vízzel telítetlen talaj kapilláris vezetőképessége tehát mindig kisebb, mint a vízzel telített talaj hidraulikus vezetőképessége (le <K), mégpedig annál jelentősebb mértékben, minél kisebb pórusteret foglal el a víz (kisebb nedvességtartalom, nagyobb tenzió). Ebből viszont az következik, hogy a k még kontans pórusviszonyok esetén sem jellemezhető egyetlen értékkel, hanem csupán egy k — f(xp), vagy k = f(0) függvénnyel. Ilyen függvényeket mutatunk be négy talajra vonatkozóan a 2.14. ábrán. Az ábrán a következők láthatók:

a) A legalacsonyabb tenziótartományban (tpm < 10 cm) a kapilláris vezetőképesség (k) a hidraulikus vezetőképességhez (K) hasonlóan jellemezhető, tehát elsősorban a talaj szerkezeti állapotától, tömődöttségétől függ.

b) Az alacsony tenziótartományban (fm < 100 cm) a könnyű mechanikai összetételű talajok kapilláris vezetőképessége nagyobb, mint a nehezebb mechanikai összetételű talajoké, mivel az előbbiek viszonylag durva pórusainak nagy része még telített vízzel, s így részt vehet a víz vezetésében.

c) A tenzió növekedésével — mint ezt a /;/-görbék szemléletesen ábrázolják — csökken a talaj nedvességtartalma, csökken a vízzel telt pórusok mennyisége és azok átmérője, következésképpen csökken a talaj kapilláris vezetőképessége is. Ez a csökkenés különösen a durva szemcséjű talajokban igen nagy mértékű, hisz itt a durva pórusok már viszonylag kis szívóerő hatására szinte teljesen kiürülnek, a finom pórusok mennyisége pedig jelentéktelen. Nem ilyen éles a csökkenés a közepes mechanikai összetételű talajok esetében. Nehéz mechanikai összetételű talajokban több a finom pórus, ezek jelentős része nagyobb tenzió mellett is vízzel telt, s így részt vehet a víz

— igaz, kismértékű — vezetésében.

d) Az előzőeknek megfelelően a különböző talajok kapilláris vezetőképessége pF 2 körül csaknem azonos, a magas tenziótartományban pedig a nehezebb mechanikai összetételű talajok k-értékei nagyobbak.

e) pF 3,0—3,5 felett — különösen könnyű mechanikai összetételű talajokban — a folyadékmozgás gyakorlatilag elhanyagolható.

A háromfázisú talajokban végbemenő folyadékmozgás leírására és mennyiségi jellemzésére Várallyay és Rajkai az utóbbi években négylépcsős modellt dolgozott ki. Ennek alapvető lépései a következők:

1. A háromfázisú (vízzel nem telített) talaj kapilláris vezetőképességének (k =

— cm/d) meghatározása a tenzió (rp — vízoszlop-cm), vagy a nedvességtartalom (0 = térfogat-%) függvényében.

A k—ip, illetve a k—0 függvény közvetlen meghatározására két módszert dolgoztak ki, illetve adaptáltak:

a) az alacsony tenziótartományban (y> — 0—500 cm) az ún. „beszivárgásos eljárást”, bolygatatlan szerkezetű talajoszlopokon (Várallyay, 1974);

b) a magas tenziótartományban (ip > 300 cm) az ún. „evaporációs eljárást” bolygatott szerkezetű talajoszlopokon.

Mivel mindkét eljárás viszonylag munka- és időigényes, sorozatvizsgálatokra kevéssé alkalmas, ezért számítási eljárást is kidolgoztak a k—y> függvény közelítő meghatározására a p/--görbék alapján.

54