Szalai György (szerk.): Az öntözés gyakorlati kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1989)
3. Szalóki Sándor: A növények vízigénye, vízhasznosítása és öntözővíz-szükséglete
3.2A.2. fejezetben). A lehetséges mértéken belül az evapotranszspiráció tényleges értékét a vízellátottság és a növényzet sajátossága határozza meg. Egy adott növény- állományban kedvező nedvességi állapotok esetén egyedül a légköri viszonyok változása is lehet az ET változékonyságának meghatározója (például az ET napi meneténél). Ilyen esetekben a két változó között általában egyenes arányú, lineáris kapcsolatot tételeznek fel. Ez azonban a párolgási kényszernek csak addig a határáig igaz, amíg a növény vízfelvétele a vízleadással egyensúlyt tud tartani. Túl nagy párolgási kényszer esetén azonban egyes növényfélék a nedves talajból sem képesek annyi vizet felvenni, mint amennyit elpárologtatnak (ez a légköri aszály), és ilyenkor csökken a turgor és korlátozódik a vízleadás. Kísérleti mérések is igazolják, hogy a kedvező vízellátású növényállomány tényleges £T-ja (vízigénye) kisebb arányban ingadozik, mint a lehetséges párolgás. A mi alföldi éghajlati viszonyaink mellett a hó'mérséklet (hőösszeg) ingadozása közelebb van a vízigény ingadozásához, mint a lehetséges párolgást reprezentáló vízfelszínpárolgás vagy még inkább, mint a számított értékek. Erre a kérdésre később a vízigény számítási módszereinél még visszatérünk. 3.2.3.1. A vízellátás hatása a növényállomány evapotranszspirációjára A 3.3. táblázatban közölt kísérleti adatok is bizonyítják, hogy a vízellátás évenkénti és termőhelyenkénti eltérései igen nagy mértékű termésátlag-különbségeket hoznak létre. Nyilvánvaló, hogy a vízellátottság elsősorban az evapotranszspirációra van hatással. A 3.4. táblázatban közöljük a különböző vízellátású kukorica vízháztartási jellemzőit, azok egymásra gyakorolt hatását. Az adatok számszerűen is alátámasztják annak szükségességét, hogy a vízháztartás szabályozásakor minden csepp vízzel el kell számolni. Látható, hogy a vízellátottság növekedésével, illetve növelésével a veszteségek is fokozódnak, még akkor is, ha a vízpótlás mértéke a biológiai optimum határát éri el. A veszteségek közül az evaporációról már a 3.2.2. fejezetben szóltunk. Az elfolyás- sal és mélybe szivárgással egyrészt mint veszteséggel, másrészt mint káros vízfölösleggel is számolni kell. A táblázatban közölt W f értékek az 1 m-es talaj szelvényen átszivárgó és a lizimé- terekből távozó vízmennyiséget jelentik. A természetes mély rétegű talajban az 1 m alá lejutó víz még nem mindig jelent veszteséget, sőt még akkor sem, ha az a talajvízbe lejut, mert a növények még onnan is felvehetik, ha az nincs túl mélyen. De azzal mindenképpen számolni kell, hogy az öntözött területeken fokozódik a gyökérzóna mélységét is meghaladó leszivárgás, valamint az oldalirányú elfolyás mennyisége és gyakorisága (főleg tavasszal), ennek következtében a talajvízszint emelkedésének és a belvíz keletkezésének valószínűsége. A vízpótlásnak az ET-re gyakorolt hatását szemlélteti a 3.3. ábra. Az összefüggés nemlineáris jellegéből látható, hogy a vízellátás optimuma felé haladva egyre mérsékeltebb nemcsak a termésátlag, hanem a vízfogyasztás növekedése is. Az optimumot meghaladó vízpótlás további növelése nyilvánvalóan a vízkészlet fölösleges növelését, a veszteségek fokozását és rendszerint a termésátlag csökkenését idézi elő. Ezekből 113
