Szalai György (szerk.): Az öntözés gyakorlati kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1989)
3. Szalóki Sándor: A növények vízigénye, vízhasznosítása és öntözővíz-szükséglete
Az adottságokhoz alkalmazható vetésszerkezet és vetésváltás jelentőségét az emberiség régóta ismeri és alkalmazza. Az utóbbi évtizedekben azonban — miután a tápanyagellátás, a növényápolás és a növényvédelem terén nagy előrelépés történt — megfeledkeztünk a vetésváltás fontosságáról, aminek a növénytáplálkozási és növényvédelmijelentősége tényleg csökkent, de vízháztartási és vízhasznosítási szerepe ugyanakkor fokozódott, hiszen a természetes vízellátottság a többi termesztési tényezővel párhuzamosan nem javult, így egyre inkább annak bizonytalansága lett és még inkább az lesz a termelés korlátozó tényezője. Ilyen körülmények között nagyon fontos a termőhely vízháztartási adottságai és a hasznosítási módok összehangolása. A 3.1. táblázatban és a 3.1. ábrán látható, hogy a mélyen és sekélyen gyökerező nagy és kis vízigényű növények mennyire különböző mértékben és mélységben szárítják ki a talajt. Az egyiknél a kiszárítási, a másiknál a feltöltődési folyamat dominál, így ezek megfelelő arányával és váltakoztatásával jobban ki lehet használni a természetes csapadékot és a különböző vízellátottságú termőhelyeket. Ellenkező esetben, pl. csak kis vízigényű, sekélyen gyökerező növények termesztése esetén (kalászosok, hagyma, borsó, repce stb.) gyakran keletkeznek vízfölöslegek, melyek halmozódva káros méreteket ölthetnek (a talajvízszint emelkedése, a belvízkár növekedése). A nagy vízigényű, mélyen gyökerező növények (lucerna, cukorrépa, kukorica, napraforgó stb.) egymás utáni termesztése viszont a talaj vízkészletének kiürítése irányában hatnak, így száraz területeken egymásnak emiatt is rossz előveteményei. A helyes művelés és növényápolás a csapadék megőrzését, a veszteségek csökkentését, a víz hasznosulásának fokozását segíti elő. A túlnedvesedés korlátozó hatását általában belvízkárként tartják számon, és többnyire csak a felszínen is megjelenő vízfölösleg okozta terméskiesésre vonatkoztatják. A szakemberek azonban jól tudják, hogy a talaj túlnedvesedése a felszíni tócsásodás megjelenése nélkül is korlátozhatja a termesztés munkaműveleteit, a növények fejlődését és károsíthatja a talajt. A talaj túlnedvesedése a levegő csökkenését vonja maga után, minek folytán a gyökerek és a talaj élőlényei oxigén hiányában anaerob légzésre kényszerülnek, környezetüket redukálják, a redoxpotenciál csökken, a redukciós termékek szaporodnak, az aerob szervezetek és a gyökerek szenvednek, majd elpusztulnak. Ez a folyamat annál gyorsabban bekövetkezik, minél magasabb a hőmérséklet. Mivel az oxigén hiánya rendszerint a mélyebb rétegekben kezdődik, és ott marad fenn hosszabb ideig, a gyökerek károsodása is ezekben a rétegekben gyakoribb és nagyobb. Emiatt a mélyen gyökerező növények e tekintetben hátrányosabb helyzetben vannak. Az egyes növényfajok között a víztűrés tekintetében igen nagyok a különbségek. A mocsári növények anatómiailag is alkalmazkodtak az ilyen körülményekhez. A mezoíita kultúrnövények közül legérzékenyebbek a gyökér- és gumós növények, legkevésbé a sekélyen gyökerező gyepnövények. A tarackos növények tarackja a víz alatt is igen sokáig életképes marad, amiből a növény föld feletti hajtásainak elpusztulása esetén is újraéledhet. A vízkár csökkentésének, illetve elkerülésének leghatásosabb eszköze kétségtelenül a tócsásodás és talajtelítődés megakadályozására, illetve megszüntetésére való berendezkedés. A megelőzésben azonban a megfelelő vízigényes és víztűrő növényekből álló vetésszerkezet kialakításának is fontos szerepe van. 109
