Szabó János (szerk.): A melioráció kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1977)
dr. Matos Károly: A meliorációs szervezése - dr. Sipos András: Állattenyésztés a lejtős területen gazdálkodó üzemekben
nek, s ez utóbbi növekedést Ft/ha-ra vetítve összesen lényegesen nagyobb költségnövekedést jelent, mint a vegyszerezés költsége. Lejtős területeinken tehát a vegyszerezésnek igen nagy jelentősége van, csak fokozott körültekintést igényel. Állattenyésztés a lejtős területen gazdálkodó üzemekben Az állattenyésztés szerepének megítélésében mindig a növénytermesztéssel való szoros összefüggésből kell kiindulni. Ez az egész ország területén érvényesül, de különösen hiba elhanyagolni a lejtős területeken. A korszerű talajvédő gazdálkodás bevezetése során kitűnt, hogy a növénytermesztési ráfordítások hatékonysága megközelíti a sík vidékekét, a talajvédelem módszereinek alkalmazása növeli a jövedelmet. A lejtős üzemekben egyszerűsödött a növény- termesztés szerkezete, csökkent a kapások területe, nőtt a kalászosoké és szálasta- karmány-termő növényeké. Az évelő szántóföldi szálastakarmány-növények — lucerna, vöröshere, baltacím — a szántón a legjobb talajvédő hatású növények, az egyéves tömegtakarmányok termesztése is jól illeszthető a lejtős területek talajvédő növénytermesztési rendszerébe. A szántóföldi takarmánytermesztés növekedése lejtős tájainkon kedvezően megváltoztatta a takarmányok táplálóanyag-összetételét is, csökkent a fehérjehiány. Erődi és munkatársai (1965) nyomán a 106. táblázatban néhány vízgyűjtő adataival kívánjuk érzékeltetni az ez irányú változás hatását. Ha ezenkívül figyelembe vesszük a gyepek termésének kedvező fehérje—keményítőérték-arányát is, akkor kitűnik, hogy elsősorban a szarvasmarha- és a juhtenyésztés fejlesztése indokolt. A szarvasmarha- és a sertésállomány létszámát a 107. táblázat tartalmazza. A 107. táblázatból kitűnik, hogy az alföldi megyék szocialista szektoraiban és a termelőszövetkezetek háztáji gazdaságaiban a sertésállomány ötszöröse a szarvasmarha-állománynak, a Dunántúlon háromszorosa, az északi megyékben pedig csak kétszerese, tehát e két állatfaj aránya a lejtős tájakon kedvezően alakult. Amint azonban a területi összefüggéseket az elmúlt 15—20 év távlatában vizsgáljuk, a szarvasmarha-állomány alakulásában észrevehetünk egy kedvezőtlen és nemkívánatos folyamatot. Kukovics (1974) szerint csökken a szarvasmarha-állomány a hagyományos „szarvasmarhatartó” országrészeken, és növekszik az ún. gabonatermesztő övezetekben. Az észak-dunántúli körzetben 15,3, a dél-dunántúli körzetben 11,7%-kal van ma kevesebb szarvasmarha, mint 1935-ben, ugyanakkor Dél-Alföldön 36,2, az észak-alföldi körzetben pedig 18,5%-os az állomány növekedése. Mindez elsősorban annak a következménye, hogy fellazult a kapcsolat a szarvasmarha-ágazat és a gyepes területek között. A tömegtakarmányokat még a jelentős gyepterülettel gazdálkodó dunántúli és északi tájon is elsősorban a szántóföldön termelik, s ez kedvezőtlenül hat a szarvasmarha-ágazat jövedelmezőségére. Az elmúlt 50 évben a szántóföldi szálastakarmánynövények termésátlagai nem sokat változtak. A szántóterület több mint felén termelünk takarmányt, 1 szarvasmarha (számosállat) eltartása 1,5 —1,8 ha-t köt le évente. Az előidéző okok közül a legjelentősebbek a következők: 335
