Szabó János (szerk.): A melioráció kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1977)
dr. Sipos Sándor: Meliorációs eljárások - Agrotechnikai eljárások
názs szerepét általában túlértékelik. Kedvező hatását már eleve erősen csökkenti, hogy csak a fák lombos állapotában érvényesül. A biológiai drenázs mértékére, az azt befolyásoló sok más tényező összhatására nézve nincsenek egyértelműen kielégítő vizsgálati vagy tapasztalati adatok. A magas talajvízszintű területek erdősítése inkább a területhasznosító fásítások kategóriájába sorolható, esetleg a védőfásítások rendszerébe is illeszkedve. Kivitelezésük során igen gyakran előzetes, az erdőtelepítés sikere végett megvalósított meliorációként bakhátas talaj-előkészítés (6—8 m széles, 100 cm magas bakhátak) szükségesek. A telepíthető fafajok a természetes, illetve a mesterségesen (bakhátak, vízrendezés útján) kialakított adottságoknak megfelelően az éger (Alnus glutinosa), a fehérfűz (Salix alba) vagy a nemes nyárak (’I— 214’ olasz nyár, óriás nyár, korai nyár) lehetnek, szinte minden esetben elegyetlenül. Talajvédelmi fásítások Feladatuk a termőtalaj pusztulásának megakadályozása, de legalábbis a pusztító erők, a víz és a szél érvényesülésének az erőteljes csökkentése. Meliorációs hatásuk mindig jóval messzebb terjed a fával beültetett területnél, ezért csakis nagyobb meliorációs rendszerek elemeiként szerepelhetnek. A talaj védő fásításokat vagy csak a lepusztító erők keletkezési helyén, vagy pedig mind keletkezésük, mind pusztító hatásuk érvényesülésének a színhelyén létesítjük. Az előbbi eset mindenekelőtt az erózió ellen védő fásításokra jellemző, az utóbbi pedig inkább a deflációs károkat elhárító fásítási rendszerekre. Természetesen az elkülönítő kategorizálás nem lehet merev, hiszen igen gyakran a cél, a funkció és a megoldás tekintetében a kétféle rendeltetés egymásba fonódóan valósul meg. A védőfásítások során kifejezetten érvényesülnie kell annak az elvnek, hogy nemcsak a talaj védelmét, hanem a talaj képzését, regenerálódását is elő kell segíteniük. Vagyis nem csupán passzív, hanem igen nagy mértékben aktív meliorációs feladatot kell ellátniuk. Ezenkívül a lepusztult vagy lepusztulásnak kitett, roncsolt területeket esztétikailag is be kell kapcsolniuk a természeti tájba. A talajpusztulás mértéke az utóbbi évszázadokban mind nagyobb méreteket öltött. Ennek oka korábban a fokozódó földéhség nyomán az erdők irtása, a gyepek (különösen pedig a homoki legelők) feltörése, valamint a mértéktelen és kíméletlen legeltetés volt. Újabban az egyre nagyobb teljesítményű gépek helytelen használata és a velük kapcsolatos agrotechnikai hibák (pl. a nagy területű monokultúrák nem megfelelő kialakítása) vezettek a talajpusztulás fokozódásához. Éppen ezért a folyamat megállítása és megfordítása csakis nagyobb területeket átfogó komplex rendezési, meliorációs rendszerek keretében lehetséges, amelyeknek rendkívül fontos elemei a védőfásítások. Erózió elleni védelem fásítással Az erózió elleni védelemre különösképpen jellemző, hogy nagy területet átfogó rendszer, amelynek a kereteit a vízgyűjtők szabják meg. Az erózió elleni fásítások gyakorlati tennivalóit részben a regionális, részben pedig az üzemi talajvédelmi tervek tartalmazzák. A víz eróziós hatása többféle formában és fokozatban nyilvánul meg, az elhárítást célzó fásítási módok is ennek megfelelően változhatnak. A felületi erózió ellen (amely sík terepen is károsíthat) csak magának a veszélyeztetett területnek a teljes beerdő- sítése nyújt kellő védelmet. A leginkább szembetűnő forma a barázdás, árkos erózió (5. kép). Ezt már a felszínen mozgó, kisebb-nagyobb tömegű és sebességű víz idézi elő. A talajvédelmi fásítások célja ez esetben a nagy víztömegek összefutásának és felszíni mozgásuk felgyor134
