Szabó János (szerk.): A melioráció kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1977)
dr. Sipos Sándor: Meliorációs eljárások - Agrotechnikai eljárások
ronként akácosokban 25—28 q, bükkösökben 30—40 q, tölgyesekben 40—46 q (Szűnyi, 1973). Az ősszel lehullott avar hektáronként 12—25 m3 vizet képes magába venni és megfogni. A fenyvesek alatt nagy tömegű és lassan bomló avar képződik. A lassú bomlás a felszínivíz-visszatartás nézőpontjából előnyös, ugyanakkor kevésbé befolyásolja a talaj vízgazdálkodásának alakulása tekintetében oly fontos fizikai tulajdonságokat. Leggyorsabban a nagy nitrogéntartalmú akácavar bomlik. Az említett szélsőségeket a lassan, illetve gyorsabban bomló avart termelő fafajokból álló, ún. elegyes faállományok (pl. fenyők és lombos fafajok elegye) oldják fel; avartakarójuk egyidejűleg képes nagy mennyiségű víz tárolására, illetve bomlásával az alatta levő talaj tulajdonságainak javítására. Az elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy minden eszközzel meg kell akadályozni az erdei avar pusztulását (pl. szél általi el- hordását), és olyan erdőállomány-szerkezetet kell kialakítani, amelyben létrejön és állandósul az erdőre jellemző, az avar megfelelő bomlását is lehetővé tevő mikroklíma. Ehhez kellően zárt, illetve enyhén áttört erdőszegélyre, valamint a faállomány záródásának az elősegítésére és fenntartására van szükség. A talaj vízbefogadó és vízvisszatartó képessége, valamint szellűzöttségi viszonyai. Az erdő alatt részben az avartakaró bomlási termékeinek, részben a gyökérzetnek a hatására sajátos morzsás, üreges szerkezet alakúi ki. Az üregtérfogatot a korhadó gyökerek is növelik. Az erdősítésnek mint meliorációs eszköznek a kötött talajokon éppen az a célja és rendeltetése, hogy ennek a morzsás, üreges talajszerkezetnek a kialakulását és minél mélyebbre hatolását elősegítse. A laza, pl. a lepelhomok talajokon viszont az avar bomlása és a gyökerek elkorhadása nyomán a kolloid- és a tápanyagtartalom növekszik, ami szintén javítja a vízgazdálkodási tulajdonságokat. Ezeket a feladataikat már egészen fiatalon, a facsemeték koronáinak záródásától (fafajtól, termőhelytől és telepítési hálózattól függően 3— 6 éves kortól) kezdve betöltik a talajjavító fásítások. A védő, talajjavító célú erdősítés alatt kialakuló kedvező folyamatokat helytelen vagy gondatlan kezeléssel nemcsak lassítani, de teljesen lerontani is lehetséges. Ezen a téren a legtöbb és legsúlyosabb károsítást a legeltetéssel idézik elő. A talajra kifejtett nagy, fajlagos nyomás révén kivétel nélkül minden legelő állat tömöríti a talajt. Különösen szembetűnőek a káros következmények a nedves talaj járatása (pl. a juhok ősztől tavaszig sok helyütt szokásos erdei legeltetése) esetén. A jó vízbefogadó képességű, szivacshoz hasonló talajszerkezet kialakulását a legeltetés megakadályozza. Emiatt az erdősítés várt talajjavító, termőréteget mélyítő hatása elmarad, sőt a leromlott vízgazdálkodású, levegőtlenné váló talajban maga az erdő sem találja meg a létfeltételeit, és pusztulásnak indul. A másik gyakori kezelési hiba az erdő túlritkítása, a záródásnak, a talaj beárnyékolásának a megbontása. Ezt általában a túlzásba vitt fahasználatokkal idézik elő, holott ezeknek az erdőknek nem a faanyagtermelés, hanem messzemenően a talajvédelem és a talajjavítás az elsődleges feladatuk. De a legeltetés is előbb-utóbb a fák pusztulásához, a záródás megbomlásához vezet. A talajjavító, talajvédő erdők záródása egyébként, az említett kezelési hibák nélkül sem mindig teljes. Az ilyen célú erdőkkel betelepített területeken ugyanis a talajhibák jellege és mértéke, továbbá a termőréteg lecsonkulásának a foka mélységben és horizontálisan is rendszerint mozaikszerűen változik. Ennek megfelelően a fák növekedésében, sőt egyáltalán a megmaradásuk lehetőségében is nagy eltérések vannak. Különösen szembetűnővé válnak ezek az erdőtelepítés korosbodásával. A túlságosan sekély talajfoltokon a fák előbb-utóbb ki is pusztulnak. Bizonyított tény, hogy minél sekélyebb valamely talaj, a kor növekedésével annál kevesebb faegyed találja meg ott az életfeltételeit. Ennek az a magyarázata, hogy a gyökérzet a mélységi növekedés korlátozottsága miatt oldalirányban terjeszkedik erőteljesen, egyre nagyobb távolságra. Emiatt itt a fák a koronaátmérőjüket jóval meghaladó gyökérnövő teret igényelhetnek, és nem ritka eset, hogy a hiányos koronazáródás ellenére a talajban teljes 9 A melioráció kézikönyve 129
