Stelczer Károly: A vízrajzi szolgálat száz éve (VÍZDOK Leányvállalat, Budapest, 1986)

7. A fejlődés második szakasza

— a IX. táblázatban tüntettük fel (VITUKI, 1966a). A megfigyelések és kutatások összehangolása érdekében 1972-ben megalakult az NHD Magyar Táj-jellemző és Kísérleti Vízgyűjtő Munkabizottsága (Kienitz, 1973). Magyar- országnak a táj-jellemző és kísérleti területek kifejlesztésében elért eredményeit egyrészt azzal lehet jellemezni, hogy 1965-ben a Föld egészén működő mintegy 700 kísérleti és táj-jellemző terület átlagos hálózatsűrűségénél a magyarországi kereken 50-szeresen sűrűbb hálózatot jelentett {László ffy—Szesztay, 1966); másrészt tudományos eredmények elismeréseképpen a Nemzetközi Hidrológiai Szövetség a Nemzetközi Hidrológiai Decenni- um első rendezvényeként az első hidrológiai táj-jellemző és kísérleti területek kérdéseivel foglalkozó szimpózium megrendezését Magyarországra bízta (1965).

E szimpózium megrendezése a II. világháború utáni időszak első nemzetközi sikerének is tekinthető, hiszen a szimpózium kezdő rendezvénye volt a Föld egészére kiteijedő rendszeres és tartós nemzetközi együttműködést biztosító, az UNESCO által koordinált, Nemzetközi Hidrológiai Decenniumnak (NHD). A szimpózium után az NHD Koordináló Tanácsa szükségesnek tartotta egy nemzetközi Táj-jellemző és Kísérleti Vízgyűjtők Munkabizottsága felállítását, amely nemzetközi szinten előmozdítja és egybehangolja az adatgyűjtés és a kutatás munkáját.Magyarországé Munka- bizottságnak kezdettől tagja volt.

7.3. A hidrológiai kutatás főbb eredményei

A tervszerű vízgazdálkodás, a széles körű és megbízható hidrológiai adatinformáció mellett a meglevő és felhasználható vízkészletek (felszíni- felszín alatti, mennyiségi—minőségi) és vízigények lehető legpontosabb feltárását, időben való változásának ismeretét, előrejelzését kívánta meg.

A kutatás első és igen lényeges feladata volt, hogy az észlelőhálózatok fejlesztésével — legalább — egyidejűleg a mérés és a feldolgozás egységes módszereit, eszközeit teremtse meg {Ihrig, 1955).

A VITUKI létesítésének első két évében már megjelent „Számítási utasítás vízhozammérésekhez” {Szilágyi-Ubell, 1952), „Hidrológia technikusok számára” {Szilágyi, 1953), „A kisvízfolyások hozamának meghatározására szolgáló módszerek” {Lászlóffy, 1953), „Az alföldi talajvízállás változások vizsgálatának módszertani kérdései” {Bogárdi, 1953), „A szabad vízfelület párolgása” {Ubell, 1952), „A karsztvíz feltárása” {Kessler, 1952), „Folyamatos észlelések a vízrajzban és az ehhez szükséges műszerek” {Fazekas, 1953). A további években is az egységes hidrológiai adatgyűjtés és feldolgozás érdekében, sorra jelentek meg „Vízhozammérés kisvízfolyásokon” {Muszkalay-Starosolszky, 1959), „Az öntözővíz mérése” {Starosolszky, 1960), „Kisvízfolyások árvízhozamának számítása” {Szabó, 1965), „Izotóptechnika alkalmazása a vízgazdálkodásban” {Erdélyszky—Rákóczi, 1966), „Vízkészlet-gazdálkodási értelmező szótár” {VITUKI. 1966b), ,A vízkészlet-gazdálkodási szempontokból mértékadó időszakok kiválasztása” {Domokos, 1970), ,A vízgazdálkodási mérleg” {Domokos, 1972), továbbá a vízminőség-védelem területén az átfogó „KGST egységes vízvizsgálati

77