Stelczer Károly: A vízrajzi szolgálat száz éve (VÍZDOK Leányvállalat, Budapest, 1986)

7. A fejlődés második szakasza

igazgatóságokon a vízminőségi laboratórium hálózat szervezése és 1968-ra kialakult a vízminőségi törzshálózat, amely lényegében az ország 113 legfontosabb vízfolyásán kb. 50 vízminőségi komponens meghatározását jelentette évi 12, 26, illetve 52 mintavételi gyakorisággal (VITUKJ, 1978). A felszíni vízminőségi törzshálózat 194 állomásból áll (X. táblázat). Ezek közül néhány, elsősorban az országba belépő folyók határközeli szelvényeiben automatikus vízminőség mérő állomásként (monitor állomás) működik (30. ábra).

30. ábra. Automatikus vízminőségmérő állomás

Az óránként vett vízminták adatait telexgép tárolja. A telexgéppel bármikor telexösszeköttetés létesíthető és az előző órában mért adatok, a vízállás adatok távközléséhez hasonló módon, lekérhetőek. Az országos hálózat részeként, 1972—76. között „Vízminőségszabályozási Mintaterületek” UNDP—WHO projekt keretében, a Sajó vízgyűjtőjén (31. ábra) létesült egy többparaméteres automatikus vizminőségmérő állomáshálózat (SVR). Az adatgyűjtést az Észak-magyarországi Vízügyi Igazgatóság miskolci székházában elhelyezett - számítógéppel vezérelt — központ irányítja.

A felszín alatti vizek minőségének meghatározása először csak az első vízadó rétegre, a talajvizekre, 1958-ban történt meg (VITUKI, 1961). Az ivóvízellátásra igénybe vett felszín alatti vizek rendszeres és széles körű — minden lényeges komponens — vizsgálatára az országos hálózat kiépítése 1967-ben kezdődött el. Az 1980-as évek elejétől a hálózat tovább fejlődött

69