Stelczer Károly: A vízkészlet-gazdálkodás hidrológiai alapjai (ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2000)
III. A vízháztartási mérleg elsődleges elemei - 10. A beszivárgás
repedés és a több tíz méter szélességű barlangjáratig minden méretű, alakú és érdességű járatban áramlik. A beszivárgás és a felszínre kerülés (forrás) közötti idő alapján megkülönböztethetünk (Böcker, 1977):- igen rövid átfutású vizeket (néhány óra vagy legfeljebb egy hét), melyek a barlangjáratokon közvetlenül a forráshoz érkeznek;- rövid átfutású vizeket (néhány hónap, esetleg év), melyek a mikrorepedéseken át érkeznek a telített zónához, ill. a forráshoz;- közepes átfutású vizeket (több év, esetleg évtized), melyek a telített zónában szivárognak a forrás felé;- hosszú átfutású vizeket, melyeknek felszín alatti tartózkodási ideje több száz, esetleg ezer év; végül- az igen hosszú átfutású vizeket (több ezer, ill. több tízezer év), amelyek általában feláramlással felszínre kerülő' termálkarsztvizek. A különböző idejű hidrológia ciklusok elkülönítése elsősorban a karsztvízkészletek hasznosításánál játszhat meghatározó szerepet. A karsztvíz áramlási sebességét általában nyomjelző anyagokkal lehet meghatározni. Az első, ismert nyomjelzős kísérletre 1877-ben került sor (Jakucs, 1959), amikor Baden környékén a Duna eltűnését vizsgálták, és a jelzőanyag a Rajnába ömlő Aach folyóban jelent meg. A karsztvíz nyomjelzésénél nagy probléma a nyomjelző anyag helyes kiválasztása, mert egyrészt a források ivó-, ill. ipari víz felhasználása nem engedi meg az aktív anyagok alkalmazását, másrészt a karsztvíz-rendszerekben a víz viszonylag nagy utat tesz meg (jóval nagyobbat, mint a talajvíz vizsgálatnál), ezért a talajvíz sebességének meghatározásánál felmerülő nehézségek (ad- hézió stb.) itt fokozottan jelentkeznek (Sárváry, 1979). Fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy a nyomjelzésnél felhasznált vízmennyiség- egyrészt csak igen kis töredéke a tartós esőzések, vagy heves záporok idején beszivárgó vízmennyiségnek;- másrészt a beadagolás ideje nagyon rövid a tartós esőzések, de még a nyári záporok időtartamához képest is. Elképzelhető, főként száraz időszakban, hogy a beadagolt kis vízmennyiséget a kétfázisú zónában az adhéziós erő megköti és csak egy nagyobb esőzés után tud továbbszivárogni. A karsztvíz áramlási sebességének meghatározásánál nyomjelzőként a konyhasót, a fluoresce- int, a rudarain b-t, különböző színre festett spórákat (pl. Lycopodium), nem radioaktív anyagot aktiválás után (bróm-, jódizotóp) és baktériumtenyészetet alkalmaznak (Juhász, 1976). A vízgazdálkodás számára a karsztvíz áramlási sebességénél lényegesen jelentősebb egy-egy forrás beszivárgást területének (vízgyűjtő területének) az ismerete. A vízgyűjtő terület meghatározása nyomjelzők segítségével történhet. A karsztos területeken kevés a felszíni víz, a karsztvízforrások tiszta vizükkel szinte egyedüli könnyen hozzáférhető vízkészlet. Nem véletlen, hogy a karsztos területeken igen széles körű vizsgálatokkal állapítják meg a beszivárgás és a forráshozam közötti kapcsolatot. A források vizsgálatával kapcsolatban két körülményre kell felhívni a figyelmet. Egyrészt, hogy nem minden forrás táplálója a karsztvíz (bár Magyarországon a forrásvízkészlet 90%-a karsztos eredetű), másrészt a karsztvíz nemcsak koncentrált (forrás) formájában jelenhet meg a felszínen, hanem nagyobb területen szivárog a felszínre, vízfolyásokat vagy karsztvízlápos területeket táplál. A források osztályozását a 10-V1I. táblázat ismerteti. 268
