Starosolszky Ödön (szerk.): Vízépítés 1. (Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet, Budapest, 1973)
I. A vízépítés feladatai és műtárgyai
1.111. A magyarországi Dana-szakasz vízjárása és árvizei A magyarországi Duna-szakasz vízjárására a Morva-torkolat feletti vízgyűjtő terület hidrológiai viszonyai a döntők. A Duna forrásvidéke és az országhatár feletti bal oldali mellékfolyók a középhegységek zónájába esnek, míg a jobb oldali mellékfolyók legnagyobb része az Alpokból ered. Bal oldali vízgyűjtő területe a téli hó zónájába, a jobb oldali pedig az örök hó zónájába tartozik, és így a bal oldali vízgyűjtő területről a hó tavasz kezdetén már elolvad, míg a jobb oldali terület egy részén nyáron is megmarad. A bal oldali terület nagy része vízáteresztő, a jobb oldali inkább kötött, vizet át nem eresztő kőzetekből és talajnemekből áll. A vízgyűjtő terület csapadékának legnagyobb részét az Északi-tenger felől jövő légáramlatok hozzák, a Földközi-tenger felől jövők csapadékukat az Alpok déli lejtőjén leadják, és csak párájuktól megfosztottan jutnak az Alpok északi lejtőire. Az egész vízgyűjtő terület a nyári esők zónájába tartozik, és így a legtöbb csapadékot nyáron, júniustól augusztus végéig kapja, a legkevesebbet decembertől februárig. Ezért a magyar határ feletti osztrák Duna-szakaszon kétféle típuséi árvíz szokott levonulni: az egyik a tavaszi, amellyel a bal oldali vízgyűjtő terület hóolvadása talál lefolyást, és a másik, a nagyobb, a nyári árvíz, amely az Alpok csapadékát hozza le. A Dunának a magyar medencébe eső része ennek a Felső-Dunának vízjárását követi, mert azt a Morva folyó torkolata alatt a mellékfolyók már nem tudják megváltoztatni, legfeljebb módosítani. Tehát itt is két jellegzetes árvíz: tavaszi és nyári árvíz szokott előfordulni. A tavaszi árvizek a kisebbek. Csak néha emelkednek nagyobb magasságra, különösen akkor, ha az áradás a mederben még álló jégtakarót talál, és jégtorlódások is keletkeznek. A nyári árvíz éppen úgy, mint a Felső-Dunán itt is nagyobb, hevességéből azonban igen sokat veszít. A magyarországi szakaszon a Duna vízszint- esése fokozatosan kisebbedik, a víz sebessége csökken, az áradások lassabban emelkednek és hosszabb ideig tartanak. Az árvíz egy része töltések között, az ún. árvízi mederben tározódik, és így az árhullám fokozatosan ellapul. Jellegzetes katasztrofális nyári árvíz volt a Dunán az 1897., 1899., 1926., 1954. és különösen az 1965. évi árvíz, ezek mindegyike az előző maximumokat vagy megközelítette, vagy meg is haladta. Ezek az árvizek mind keletkezésükben, mind lefolyásukban nagyon hasonlóak voltak. A Duna árvizei közül azonban Magyarországon különösen a jeges árvizek a veszedelmesek, amelyek a Budapest alatti szakaszon helyenként 2,0—2,5 m-rel is meghaladják a mértékadó nyári árvízszinteket. A múlt században bekövetkezett 1876. évi jeges árvíz után az utóbbi évtizedekben mind nagyobb katasztrofális jeges árvizek keletkeztek, így 1935-, 1938-, 1940-, 1941- és 1945-ben, amelyeknek sorozatát az 1956. évi márciusi jeges árvíz zárta le. A Duna árvízszint-alakulásának legutolsó fázisait az 1.1-2. táblázat és az 1.1-1. ábra a részletével mutatjuk be. A táblázat és az ábra is az 1965. évi dunai jégmentes árvizet megelőző árvizek adataiból megállapított „jégmentes mértékadó árvízszintek” és az 1965. évi jégmentes árvíz vízállás-maximumainak különbségét tünteti fel (4-3. oszlopban), szemléletesen mutatva a legutolsó nagy dunai jégmentes árvíz szintjének alakulását, de ugyanekkor feltünteti a „jégmentes mértékadó árvízszintekhez” viszonyítva az utolsó száz év legmagasabb jeges árvíz- szintjeit is (6-3. oszlopban), amelyeknek vonala főképpen az 1876., 1941. és 1956. évi árvizek szélsőséges — jég által torlasztott — vízállásaiból tevődik össze. Ez az 10
