Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
IV. RÉSZ AZ ELVÉGZETT TERMÉSZETÁTALAKÍTÓ MUNKÁLATOK ÖKOLÓGIAI HATÁSAI
A vízelvezetés látványos eredményeket hozott az Alföldön: szinte teljes megoldást hozott az árvízvédelem, de nem kevésbé volt sikeres a belvízvédelem sem. Területileg jelentősen zsugorodtak az árterek, az időszakosan vízjárta belvízveszélyes területek, s csökkent a túl bő nedvességviszonyok (sáros talajállapot, aerációs problémák, agrotechnikai nehézségek) valószínűsége is. A gyors és radikális vízelvezetésre összpontosító hatalmas program helyenként talán túlságosan is jól sikerült. Sok területen előbújt az Alföld kétarcú vízgazdálkodásának másik oldala: a vízhiány, az aszályérzékenység. A nedves időszakban elvezetett víz ugyanis hiányzott ugyanazon terület ugyanazon esztendőben bekövetkező száraz időszakában. Ismeretes, hogy az Alföld mintegy 550 mm-nyi évi átlagos csapadékmennyisége optimális eloszlásban még a jelenleginél nagyobb termések előállításához szükséges vízigényt is fedezné (a növények zöménél). Az átlagos csapadékmennyiség azonban többnyire szeszélyes időbeni és területi megoszlásban hull le, gyakran csupán szerény hányada jut el a növényig. Ezért adódik azután az indokoltnál többször is zavar a növények vízellátásában, s van, vagy lenne szükség a hiányzó víz pótlására, ill. a káros víztöbblet eltávolítására - esetleg ugyanabban az évben, ugyanazon a területen. Ezt a kettős feladatot az egyoldalú vízelvezetés természetesen nem tudta megoldani. A folyószabályozások és lecsapolások elleni másik fő érvet TREITZ P. (1924) így fogalmazta meg: „... a szikes talajok megjelenése a Kárpát-medencében csak a legújabb kornak a jelensége, az Alföld teljes kiszárításának a terméke”. Bár TREITZ-et ezért a megállapításáért sok kortársa kritizálta, hangsúlyozva, hogy nem a folyószabályozások, ármentesítések, lecsapolások és vízrendezések az Alföld elszikesedésének okozói, ezek csupán láthatóvá és érzékelhetővé tették a már régebben kialakuló, de az időszakos vízborítások miatt nem, vagy csak nehezen felismerhető sófelhalmozódásos területeket. Megállapítása nyomán mégis sokan gondolkodóba estek a vízelvezetési munkák hasznosságát illetően. Ekkor kapott sok vízelvezető árok, dréncsatorna megbélyegző elnevezést, és lett a nép nyelvén „átok”-csatorna. Sok esetben igazságtalanul, mert nemcsak vizet, hanem vele káros Na-sókat is elvezetett a területről. A bajt nagyon sok esetben éppen az okozta, hogy a területet egyidejűleg nem mentesítették a pangó, sós, lúgos, Na-os talajvizek hatásától. így a felszín közelében maradó, vagy időszakosan oda emelkedő talajvízből a kiszárított felszín (felszíni talajréteg) által „mozgatott” kapilláris oldat-transzport jelentős mennyiségű szikesítő Na-sót szállított a gyökérzónába, sőt esetleg a talaj felszínére. A kevés és szeszélyes eloszlású csapadék, valamint az elvezetett víz okozta hiányt később az öntözés területi kiterjesztésével kívánták megoldani. Először a harmincas években indult meg egy nagy öntözési akció, majd az ötvenes években megindult a Tiszalöki (Tisza 1.), a hatvanas-hetvenes években pedig a Kiskörei (Tisza II.) Vízlépcső és Öntözőrendszer. Sajnos, ezek sem voltak teljesen problémamentesek. 206
