Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)

IV. RÉSZ AZ ELVÉGZETT TERMÉSZETÁTALAKÍTÓ MUNKÁLATOK ÖKOLÓGIAI HATÁSAI

bükk-, vagy más lombfaerdőket. Ami a térkép értékét nagymértékben növeli, a települések határát is ábrázolták, így a mai községhatáros adatokkal egybevethető. Természetesen a folyók, állóvizek és mocsarak-lápok is megtalálhatók a térképen a XVIII. századvégi állapot szerint. Az erdőterületek (kh) leírása (talajminőség, fanemek és a tulajdon- viszonyok) községhatáros bontásban BEDŐ A. (1896) könyvében biológiailag és statisztikailag olyan adatbázist képvisel, amely az alföldi növénytakaró, elsősorban az erdők változásának történeti feldolgozásában nélkülözhetetlen.

A múlt sz. végére a növénytakaró az „ősi” és az 1879. évi állapothoz viszonyítva igen nagymértékben átalakult, ill. átalakították. A löszpusztaréteket szinte teljes mértékben szántóföldi művelésbe vonták. A homokpusztarétek jelentős részét feltörték. A nyár-ligeterdőket (ártéren kívüliek) részben letermelték és művelésbe vonták, nagyrészt azonban folyamatosan bokros-fás legelővé alakították. Az Alföld „ősi” 13-14%-os erdősültsége 4%-ra csökkent. Az első megbízható felmérés (községhatáros) szerint az erdőborítottság akkor volt a legkisebb. Az alföldi erdők (190 ezer ha) 34%-a tölgyes, 66%-a egyéb lombfaerdő volt.

Fenyves mindössze a Duna-Tisza közén és a Mezöföldön volt, 83 ha-on. Az egyéb lombfafajok közt szerepel már az akác, amelyik az 1860-as években kezdte meg hódító útját a futóhomok megkötésével, kiemelten Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyében (20 ezer ha). Az 1870-es években az Alföld erdeinek 15%-a már akácos volt. Az erdők szántóvá alakítása a Nyírségben történt, ahol a kb. 300 ezer ha tölgyesből mindössze 69 ezer ha maradt fenn. Az árterek kemény- és puhafa ligeterdei a folyószabályozások hatását már mutatják, olyképpen, hogy az erdőterület mintegy felére csökkent a Körösvidéken, a Tisza-Bodrog-Maros és Duna árterén egyaránt. Rá kell mutatni, hogy a folyók vízjárás- és mederváltozásai miatt az „ősi” ártéri erdők genetikai talajtípus alapján történő becslése nehézségekkel jár.

A növény földrajz kutatói a cönológiai vizsgálatok alapján megrajzolták „Magyarország flóratérkép”-ét, amelyben az Alföld, az Eupannonicum a legnagyobb flóratartomány. SOÓ R. (1964) az Alföld (Eupannonicum) növénytakarójáról így ír:

„Ma nagy részben kultúrtáj, egykor gazdag és változatos vízi és mocsári növényvilága eltűnőben van, miként a löszpuszták flórája is. Lényegében 3 tájtípus uralkodik: 1.) A nagy folyók árterei ma sokfelé még megőrizték egykori ligeterdeiket, részben - a lecsapolt árterek - elszikesedtek, részben szántókká lettek. - 2.) A löszhátak növényzetéből már csak utak-mezsgyék, határok mentén maradt valami hírmondónak, ma búza- és kukoricaföldek, helyenként legelők. Az ősi löszpusztagyepek növényzetének összetételét sikerült rekonstruálni. - 3.) A homokterületek növényvilága az ősi táj képét, az erdőpusztát leginkább megőrizte. A Kisalföldön a Sokoróalján, itt-ott a Duna- Tisza közén, de leginkább a Nyírségen savanyú vagy kilúgozott talajú homokpuszták és homoki erdők, a Kisalföldön (Győr-Komárom síkja) és a Duna-Tisza köze nagy részén azonban mészkedvelő homoki vegetáció alakult ki. A homokon rozsvetések, burgonya- földek, gyümölcsösök, szőlők foglalták el az egykori erdők helyét. Az Alföld szélein, így a Mezőföldön, az Északi-középhegység lábainál a löszerdők zónájának maradványait találjuk meg.

A vízi és mocsári növénytársulások hasonlóak az egész Alföldön, leginkább a nagy folyók holtágaiban (morotva, halovány), így a vízipáfrány, a sulyom-tündérfátyol,

201