Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
IV. RÉSZ AZ ELVÉGZETT TERMÉSZETÁTALAKÍTÓ MUNKÁLATOK ÖKOLÓGIAI HATÁSAI
erdők és rétek nem tarkítanak. Ahol nincsenek fasorok az utak és táblamesgyék mentén. Csak tíl-túl, egymástól távol és elszórtan fehérük egy-egy tanya. Kietlen elhagyatottsá- gában révedez, minden lomb és árnyék nélkül. Végtelenségbe nyúló, kiélt, kiaszott szürke legelők. Vízállások, kivirágzott szikes foltok. Itt—ott egy-egy szikár gémeskút. Elvétve mellette a legelésző nyáj. Még talán egy-két gólyamadár a látóhatáron. Egyébként néptelen, élettelen táj. Mintha szunnyadna minden. Úgyszólván semmi mozgás. Kevés ember, kevés állat. Kevés ere az életnek. Csak elvétve egy út vagy vasút.” Tehát tipikus végtelen, sivár, fátlan, délibábos „keleti pusztaság”. Főleg útleírások és okmányok tanulmányozása alapján írja MAGYAR P. (1960): „Az Alföldön tehát a puszta igazi mesterséges térfoglalása a XVI. és XVII. század török világa alatt következett be”, tehát mindössze 400-500 éve. A másik nézet szerint az Alföld olyan erdős-sztyep terület, amelyiken uralkodtak a lösztölgyesek, pusztai tölgyesek, ártéri ligeterdők. E felfogás alapja SOÓ R. (1964) írása: „Kétségtelen, hogy az Alföld tájképe a posztglaciális korban előbb természetes puszta, azaz klimatikus sztyep, majd erdős lápterület sztyepfoltokkal, később inkább erdős-sztyep, a bronzkor óta kezdődnek a kultúrhatások, amelyek az utolsó évszázadban a mai kultúrmezőséget létesítették. Az Alföld edafikus szikesei és homokpusztái származásukra nézve javarészt másodlagosak. A pusztai növényzet mai termőhelyeit nagy részben történelmi-kulturális tényezők: erdőirtások, lecsapolások stb. teremtették meg”. A jellemzés alapjául ZÓLYOMI B. (1936) vegetációtérképe (61. ábra) szolgált, amelyik ma is a monográfiák, tankönyvek, atlaszok növénytakarót bemutató része. A vázlatos térkép alapjában ma is iránymutató, de az ökológiai ismeretek és az ökoszisztéma szemlélet szerint a „4 = homoki erdők, főleg tölgyesek maradványai” és a „10 = kultúrterül etek, egykor puszták, tölgyesek, ártéri erdők vagy mocsarak” területei átértékelést kívánnak. Az Alföld növénytakarójának megítélésében a tájföldrajzi vizsgálatok új ökológiai szemléletet érvényesítettek. Egyrészt a tájak szétválasztása, másrészt a termőhelyi tényezők értékelése megjelent a szerzői kollektívák munkáiban. „A dunai Alföld” (1967) és „A tiszai Alföld” (1969) c. monográfiák átfogó és korszerű tudományos ismeretanyaga sajnos, kevéssé vált meghatározóvá. A természetes növénytakarót a szerzők (JAKUCS P„ SIMON T„ SOMOGYI S„ ZÓLYOMI B.) ZÓLYOMI növény földrajziökológiai szemléletében dolgozták fel, de a növénytársulások és termőhelyük összefüggései csak részben érvényesültek. A kultúrterületek eredeti növényzetét természetesen csak érintőlegesen volt módjuk meghatározni. Az Alföld növénytakarója térben és időben állandóan változik, de a környezeti feltételek figyelembevételével a természetes növénytársulásokat és elterjedésüket mégis lehet becsülni. Az alföldi zonális növénytársulások elterjedését a szántóföldi művelésbe vonásuk 5-10%-ra csökkentette. A higrofil növénytársulásokat a vízrendezések, döntően a XIX. sz.-i ármentesítések és lecsapolások változtatták meg, és ma területük nem éri el a 10%-ot. Az alföldi növénytakaró átalakulását nyomon követni csak töredékesen lehet. „A magyar Alföld tekintélyes részét még a múlt század elején is mocsarak fedték. Folyóvizeink a régmúltban meglehetősen szabadon barangolhattak és ha jött a tavaszi vagy nyári árvizek ideje, a hatalmas víztömeget semmi sem, vagy alig akadályozta romboló 191
