Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)

IV. RÉSZ AZ ELVÉGZETT TERMÉSZETÁTALAKÍTÓ MUNKÁLATOK ÖKOLÓGIAI HATÁSAI

- az öntözéses gazdálkodás térhódításának (felszíni vizekből és csőkutakból);- a korábbi évszázadokban kialakult növénytakaró rovására létrejött új mező- gazdasági termesztési viszonyoknak (zöldség, gyümölcs és szántóföldi kultúrák kiterjesztésének a korábbi erdős, lápos mocsaras területek helyén), vagyis a mezőgazdasági vetésszerkezet számottevő és folyamatos átalakulásának, a természetes ártéri területek drasztikus csökkentésének.

E három antropogén beavatkozási csoportba a kisebb jelentőségű egyéb agrotechnikai eljárások is besorolhatók.

A kérdés most már az, hogy ez a három irányú természeti beavatkozás mit eredményezhetett az átalakított vízgazdálkodási rendszerű területek helyi éghajlatában, ill. volt-e következménye a makroéghajlatra.

A geográfiai, a morfológiai és a talajtani módosulások, ill. ezeken keresztül a térségi vízháztartás változások legszembetűnőbben a múlt századi nagyszabású folyószabályozások eredményeként jöttek létre. Különösen kiemelkedik a Tisza szabályozása és ennek eredményeként az Alföld tájökológiai arculatának megváltozása. A mai ember számára ugyanis e tevékenység következtében vált az Alföld a termékenység jelképévé, a virágzó alföldi mezőgazdaság szimbólumává. Ez a felfogás a múlt század második felében alakult ki, párhuzamosan a folyószabályozási munkák előrehaladtával. Ezt megelőzően ugyanis a 150 éves török uralom következményeként az Alföld jelentős része a mocsár, az időszakos vízborítások, belvizek, a végeláthatatlan tocsogók, nádasok vadvízországának birodalma volt, elszórt településekkel (IHRIG D. 1973; VÁGÁS I. 1982, 1990). Az Alföld ősi növénytakarója az erdős puszták növényfajaiból tevődött össze a vízigényes és vízborítást tűrő különböző növénytársulások egyvelegeként (ZÓLYOMI B. 1952). A Tisza és mellékfolyóinak rendszeres tavaszi és nyár eleji áradásai, elöntései kiterjedt területen veszélyeztették az ember egészségét is, s gyakran járvány méretet öltött a mocsárláz és egyéb fertőző betegség (IHRIG D. 1973).

Ezek az áradások szinte évente vették el a termeléstől az 1-2 millió ha-nyi területet, aminek következtében a mezőgazdaságilag biztonságosan hasznosítható terület a térségben alig lépte túl a 30%-ot (SZÁSZ G. 1992). A tavaszi, síkvidéki hóolvadásből származó árhullám gyakran egybe esett a Keleti-Kárpátok és az Erdélyi-középhegység magasabb részein május-júniusban olvadó hó vízhozamával, ill. az ez időre eső csapadékmaximum által előidézett zöldárral, s így az alföldi vízborítás hónapokra is elhúzódott. Korábbi felmérések szerint a szabályozatlan Tisza áradásai következtében a vízjárta terület a Tiszántúl 50%-ára rúgott.

Fizikailag (energia- és vízháztartásilag) egyértelmű az a következtetés, hogy a korábban vízjárta térség mikro- és mezoklimatikus viszonyai a szabályozást követően a szárazgazdálkodású mezőgazdasági területeken számottevően módosultak. A lokális klíma megváltozása azonban nem egyenértékű azokkal a szakmailag megalapozatlan laikus feltételezésekkel, miszerint e nemzeti jelentőségű vízrendezés a termesztési feltételek pozitív megváltoztatásán túlmenően káros, tartós makró-éghajlati következményeket is eredményezett. Nevezetesen egy-egy aszályos esztendőt követően már a múlt század végén, s ezt követően jó néhány évtizeden keresztül fölvetették — természetesen nem klimatológus berkekben -, hogy az időszakosan vízborította területek csökkenésével mérséklődik a párolgás, maga után vonva a csapadékmennyiség csökkenését, s kö171