Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
II. RÉSZ A TERMÉSZETI VISZONYOK VÁLTOZÁSÁNAK ÉS TÁRSADALMI ÁTALAKÍTÁSÁNAK MENETE A TÖRTÉNELMI KORBAN A XIX. SZÁZADIG
felé felbukkantak a tölgyfák is. Ez a klímakorszak mintegy 10 ezer évvel ezelőtt fejeződött be.- A további klímamelegedés eredményeként a mogyoró és a tölgy erdős-sztyep jellegű állományokat alkotott. Ezt nevezik mogyorófázisnak. Ekkor a klíma még boreális jellegű, ami kb. 7 ezer évvel ezelőtt zárult.- A klíma 6-7 ezer évvel ezelőtt tovább melegedett és humidabbá vált. Kevert tölgyesek, majd a végén bükkösök, gyertyános-tölgyesek alkottak zárt lomberdőt, sőt ekkor jelent meg a jegenyefenyő is. Ez az éghajlati korszak hozzávetőlegesen 4500 évvel ezelőtt fejeződhetett be.- A maihoz hasonló éghajlat ezt az időszakot követően alakult ki a további hőmérsékletemelkedés és csapadéknövekedés következményeként. Bükkösök, tölgyesek, gyertyánosok alkották az erdőket, s a jegenyefenyő már nagyobb elegyarányban jelent meg. Ez a klíma-éra mintegy 2800 évvel ezelőtt zárult le.- A mai időszak elejétől, vagyis a történelmi időkben az éghajlat számottevően már nem változott, inkább csak ingadozott - mint ahogyan arra már rámutattunk korábban s az erdők összetételében a bükk aránya csökkent. Növekedett viszont az erdeifenyő, a jegenyefenyő és a lucfenyő aránya az erdőborította területeken. A közelebbi múlt klímaingadozásainak bizonyítására figyelemreméltó KRALL, F. (1989) pollenanalitikai vizsgálata, amit a Rozália-hegységben, vagyis hazánktól nem túl távoli térségben, s hasonló klímaviszonyok között végzett. Megállapította, hogy a késő középkortól napjainkig kimutatható az éghaj latingadozások hatása az erdőállományra. A bükkösök arányának többé-kevésbé szinten maradása mellett a szárazabb klíma hatására a jegenyefenyő fokozatosan visszaszorult, de csökkent a hárs és a tölgy aránya is. Jelentősen növekedett az erdei- és a lucfenyő aránya, amiben az erdőgazdálkodás is szerepet játszott, nemcsak a klímaingadozás. Az éghajlatváltozás, éghajlatváltozékonyság, ill. az éghajlatingadozás hatása legközvetlenebbül a felszíni vízjárás, a természetes vízhőmérséklet módosulásában mutatkozik meg. A természetes vizek járása ugyanis jól követi az időjárási állapotok rövid idejű változásait, s így az éghajlat hosszabb időtartamú ingadozásait is. Kézzelfogható volna tehát akár a rövid-, akár a hosszútávú éghajlatváltozások időléptékét, ill. nagyságrendjét a vízjárási adatokból visszavezetni. Sajnos, e tekintetben ugyanúgy nem rendelkezünk vízjárási, mint meteorológiai megfigyelési adatokkal a korábbi évszázadokból, így az éghajlatváltozás detektálására maradtak azok a módszerek, amelyeket a fentiekben ismertettünk. Meg kell jegyeznünk, hogy a korábban említett kétkötetes RÉTHLY A. munkában igen jelentős számú feljegyzés található a vízjárásra vonatkozólag is (árvíz, belvíz, kiapadások stb.), ami alapvető információként kezelhető a csapadékosság kvantifikálásához (amit PACHNER Cs. meg is kísérelt). Az éghajlatváltozásoknak a vízjárási idősorok alapján történő detektálása számos előnnyel jár, az eljárásnak azonban több hátránya, ill. korlátja is van. Többek között a szükséges vízhozam-mérések száma és megbízhatósága az időben visszafelé haladva fokozatosan csökken. Másrészt a vízjárást nemcsak az időjárási tényezők, hanem az emberi beavatkozások is (pl. a múlt századi nagy ármentesítési munkálatok, folyószabályozások, csatornázások, öntözővíz kivételek a vízfolyásokból stb.) nagymértékben befolyásolják. A vízjárás-jellemzők idősorainak elemzésétől tulajdonképpen a jelenkori 141
