Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Harmadik fejezet

Öregszülém nem volt olyan igen vallásos, mint édesanyám, de nehogy eszükbejusson elmenni, megnézni a városi parádét, megegyeztem vélük, hogy Pota Jóskával előtte nap halászunk. Édesanyám igen hümmögött, hogy miért éppen most, meg gyerek vagyok még egyedül lemenni, s mi lesz velük, ha ott veszek? Mondtam mindjárt, hogy nem lesz semmi baj, ha mégis, tüstént hírét hozza a Pota, mert jön velem, megtudják idejében. Erre elnevette magát, hátba csapdosott, s uzsgyi! futottam a háncsszatyorral kifele, mert Jóska nagyon füttyö- gött már a kerítés tövébe húzódzkodva.

Jókora kerülővel mentünk le a vízpartra.

Ott én mindjárt letettem a botokat, s ráhagytam Jóskára őket, míg egy kicsit lejjebb, a laposban merítőhálót vetettem ki a pontynak. Hiába, én már csak ezt szerettem jobban. S azután a háló ráért ott várakozni, mi meg ketten nem bírtunk mit kezdeni a nagy szabadsággal, hogy hétköznapon a vizet nézhetjük, a kék eget meg az erdő zöldjét, amelyik akkor már sárgán is, barnán is foltosodni kezdett. Úgy is szép volt az a nagy ragyogás, mert tavasz óta csak botorkáltunk a faluban, ha borús volt az idő, s a csillagok fénye nem vezérelt minket, mint valamikor a háromkirályokat. Mert mi még a tavasszal befödtünk minden ablaküveget sötétkék csomagolópapírral, s úgy éltünk, akár a vakondok. Mondtam is édesanyámnak, hogy az irkáim beborítani nem adott pénzt ilyen uras csomagolópapírra, énnekem arra az újság is jó volt, bezzeg a jegyző úr parancsára nem tagadhatja meg, mit s hogyan. Erre is csak egy fejbe kummantás volt a válasz. Ha nekem vele szemben igazam volt, mindig így jutalmazott édesanyám, arathattam, kapálhattam inam szakadtáig, engem gyerekszámba vett akkor is.

Már ott kint a zöldben a magunk urai voltunk, nem látott, nem parancsolt nekünk senki. Jóska legszívesebben a lányokról beszélt, ráhagytam. Őneki minden lány tetszett. Elmesélte, mit álmodott, álmában mit csinált velük, én feküdtem hanyatt a magas ég alatt a napfény melegében, s csak úgy duzzadozott bennem a kívánság Elvira után. De keserves volt, s de szép volt! Jóska meg hiába faggatott, hogy melyik lenne ínyemre a sok közül, azt mondtam, nékem egy se. Pedig egyetlenegy nagyon is ínyemre lett volna, de annyira, hogy hasra feküdtem, s úgy haraptam a magas töltés füvét, remélve, hogy azt már senki se látja, még ő se.

98