Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

Első fejezet

A világ minden baja attól van, hogy az emberek nem tisztelik egymást. Végiggondoltam én ezt már igen sokszor, a végeredmény ugyanaz.

Parasztgyerek voltam, mondhatom olyan, akinek a csupasz térdére a marhatrágya is rászáradt olykor, de tiszteltem is mindenkit, aki a magáéról levakarta. Az idősebb legénykéket, szüléimet, a rokonságot, kiváltképpen pedig a tanítóimat.

Fejtetőre állott azóta a világ.

Édesapám akkortájt tizenhét kataszteri holdon meg négyszáz négyszögöl belsőségen gazdálkodott. Testvérrel nem vert s nem áldott meg engem a Föntvaló, pedig éretlen fejjel ugyancsak kívántam.

Ha valamikori, most már igencsak megkopott egy-két fényképem nézem, nem derülök jókedvre. Tán kicsit nagyobbra kerekedett fejem a szükségesnél, a térdig érő nadrágocskában úgy tűnik, rövid, enyhén görbe volt a lábam, hanem a szemem már akkor úgy fénylett, mint a bogár. De mit lehet tudni egy kicsiny gyerekecskéről nyolc-tíz esztendős korában ? Legfeljebb a tanítója tudja, mit remélhet tőle.

Magas, vékony, piszkafa ember volt ő, az arca hegyén ritkán nyílott egy kis pirosság, fehér volt az általában, sápadt, mint az úritök. Izgett-mozgott örökkön, nyughatatlanul, meg-megállt a tanterem ablakánál, hol egyiknél, hol másiknál, s nézdegélt kifelé. Hogy mit figyelt, a jó Isten tudja, hiszen akármelyik ablak deszkájára támasztotta is hegyes könyökét, mindenünnen csak a templom falára látott. Nagy elvágyakozás lehetett benne, s hiábavaló. Úgy vélem.

S mert soha nem ült meg egy helyen, mi csak őt lestük, vagy a nyitott könyvünket böngésztük, mert a rendbontást nem tűrte, ott volt közöttünk unos-untig. Irigyeltük is a suttyó legénykéket, mivel az ő tanító uruk a déli órákban már el-el- szunyókált a pulpituson; olyankor aztán! Nálunk meg még egy pisszt se lehetett szánkon kiengedni, a miénk rögtön észrevette, s bár inkább csak a nézésével csapott meg bennünket mint

7