Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Tizennyolcadik fejezet

Elgyönyörködött a gyűrűben. Kezét kinyújtva, édes mosoly- lyal nézte.- Nagyon.- Micókára értettem! - szóltam rá csaknem durván. Durcásan vont vállat.- Ha valaki bal lábbal kelt, ne menjen a bálba.- Ha valaki így beszél a nagyanyjáról...- Hogyan beszéltem! - nézett rám ellenségesen.- Öregasszonyként emlegetted.- Talán fiatal?- Akkor is - eresztettem ki magamból a bennszorult levegőt.- Akkor is - hajtogattam makacsul. - Valami tisztelettel csak tartozol neki...

Pintyerített a duzzadt ajkával.- Úgy látom, az elnök elvtárs igencsak megrémült - mondta.- Egy Micókától? Vagy tőled? - háborogtam.

Most meg a szája szélét nyalogatta. De nem félt, nem ő. -Talán inkább attól, ami eljövendő... - mondta tagoltan.- Hogy minden kiderülhet még... Pedig az ellen nincs biztosíték, s minél hangosabb a szó, annál kevésbé, úgy gondolom.- A fejét csóválta, erős szálú, ezüstös szőke haja a melléig folyt alá. - Miért kell mindenből ügyet csinálni? Minden jó szándékú szóba belekötni? Hát mi rosszat szóltam vagy tettem én? - S már tele volt a szeme könnyel. - Mit vétettem, hogy úgy bánnak velem, mint egy feleséggel?

Már indultam volna, hogy lecsillapítsam, vigasztaljam, megdajkáljam... de ezzel a szóval mellbe lökött nagyon.- Mint egy feleséggel? Jól hallottam?- Jól. De még mennyire! Mert hiába vagyok fiatal, attól még tudom, milyen az asszonyok élete... no látod, én abból nem kérek. Engem senki ne biztasson azzal, hogy majd felesége lehetek... nem leszek soha senkié. Énhozzám mindig, mindenki a jókedvét hozza, ne a rosszat, ne a bánatát... ne a gondjait. Elég szép vagyok ahhoz, hogy így legyen.

Csak hüledeztem.- Honnan jönnek, hol teremnek benned ezek a gondolatok? Mitől?- Nyitva tartom a szemem - nézett rám komolyan. De olyan kitartóan, hogy beléveresedtem.

Ez már énrám célozgat, a szégyentelen!

696