Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Tizennegyedik fejezet

vagy talán mások is? Mert ha mások is... édesanyám után mindjárt én leszek az első, aki belérondított a család becsületébe, de úgy, hogy azt a marólúg le nem mossa.- No és ha van! - sziszegtem inkább, mint kiáltottam. - Benne már a korban ő is, velem együtt... hajói számolom, a harminc- egyediket rég betöltötte már... akárcsak én.

Hanem őt nem lehetett elijeszteni. Amit akar, azt az orrom alá dörgöli, tudtam jól... hadd okuljak belőle. Addig most már elaludni úgysem tudna, egy alapos kibeszéd nélkül... nem ám, semennyiért. S még mindig jobb, ha azt csak a csöndes éjszaka hallja, senki más.- Veledkorú... ennyi igaz. Más közös még sincs bennetek.- Az ujjaim se egyformák.- Nem is ugyanarra használod őket. A nevük is más és más...

Egyszerre igen fáradtnak, kiürítettnek éreztem magam, egyszerre mindent, amit eddig fölépítgettem, a legszívesebben saját lábammal rúgtam volna széjjel, beleuntam abba is, de nagyon, hogy az ő példálózgatásait hallgassam.- Jól van, igaza van - mondtam kelletlenül.- A nadrágos ember sohase lesz a paraszt igazi barátja.- Majd elválik. Úgy értsem: Huszti János se? Ha ugyan sikerül a terve...- Neki sikerül.- Ugyan, miért? - vágtam rá ellenségesen.- Olyan fajta, fiam.- Jaj, öregszülém! - álltam fel türelmetlenül. - Hogy mindig ezzel jön! Én meg talán édesanyám fajtája vagyok? - szaladt ki a számon dühömben.

Savanyúan mosolygott.- Én is attól félek.

No, ezt már nem kellett volna mondania.

Erre már kidübörögtem, ott hagytam a tavaszi éjszakában a nyitott ablaknál egyedül üldögélni, álomtalanul.

Bántam is én akkor már, ki ébred fel, ki nem, tudtam, elaludnom ügyem sikerülne, elindultam fölzaklatottan, nagy léptekkel a Duna felé. Éjnek évadján nem volt még szerencsém hozzá, gondoltam, hátha most is magamra lelek, lecsillapodom.

Az volt csak a gyönyörűség!

Mögöttem a mélységes-mély álmát aluvó falu, körülöttem az ébredező természet, sarjadó fű, rügyező fák, bokrok, lábam5AZ