Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Második fejezet

Második fejezet

Az ötödikben meg a hatodikban abból éltem, amit annak előtte szorgalmasan megtanultam. Egyébként pedig Török Dániel tanított; féltem tőle, s kíváncsi voltam rá. Nos, hát bizony alma nem gurul messze a fájától, mert az idősebb Dániel se igen volt különb a fiánál. Nem szenvedhette az a parasztgyerekek szagát, mindig gyanakodva szimatolt a levegőbe, s folyton ablakot nyittatott, ha kellett, ha nem.

Azt se átallotta, ahogyan beszéltünk. Nagydarab ember volt, nagy pocakos, az asztal mögött ült, s onnan föl se nagyon kelt, mégis olyan sipító hangon tudta kijavítani az ember beszédjét, akárha asszonyszemély lett volna. Ezekkel a javítgatásokkal senki nem törődött sokat, mert az iskolában az ő keze alatt csak tűrtünk, de otthon éltünk. Sokszor úgy pattogott, mint kecskebogyó a jégen, no de ki törődött vele? Ha kimérgelődte magát - mintha csak ezért jött volna be az osztályba -, el-elszu- nyókált. Akkor jött ránk a jó világ, megindult a suttogás, de leginkább csak mutogattunk egymásnak, mint a némák.

Ha a fia itthon maradt volna, bizony mindjárt másképpen esett volna meg sok minden, de az elment a városba tanulni, miért is ne ment volna? Nem bírtak ők egy barázda földet se, bár abban kételkedtem, hogy Dániel, bárhova kerül, sokra viheti az életben. Nem olyan fából faragták, hiába. Ferde volt annak még a nézése is.

Hanem amikor fiákeren elutaztatták! Akkora bőrönd volt a kocsis lába alatt, hogy úgy fészkelődött szegény a bakon, mint tojógalamb a fészkén. A Dánielen sötétkék ruha, fehér ing, kék nyakkendő! A tanítóné asszonyon pedig valami áttört anyagból sötétkék kalap, oldalt fehér virágokkal. Ő is abba a színbe öltözött, mint a fia, és olyan nagyságát formázott, alig ismertünk rá.

Mert gondolnivaló, hogy mi, gyerekek, mind kitódultunk a csodájára. Hanem ők felvetették a fejüket, akár a lakodalmas lovak, se láttak, se hallottak a dölyftől.

45