Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

- Láttam én mindjárt, hogy a tanító úr igazat beszél - mondta édesanyám. - Nem faggatta ki a gyereket ez idáig...

Akkor édesapám megint énhozzám fordult.- Mit mesélt a tanítótok a városi iskoláról?- Énnekem semmit.- Igazat mondj, gyerek!- Lehet, hogy mesélt... csak nem figyeltem.- Nem figyeltél? - Hallgattam. - Azt mondja, te vagy a legjobb tanulója! Hogyhogy nem figyeltél?

Mellettem ült öregszülém, s átfogta a vállamat.- Nem lát a szemétől a gazda, ügyi? Olyan a színe a gyereknek ezen a tavaszon, mint egy sápkórosé! Hamar elfárad. - Anyámhoz fordult: - Te se látod, édes lányom? Ilyenkor hiányzik a zöldféle... nektek meg talán már almátok sincsen!- Nincs.- No, ugye. Átjössz hozzám, s adok én neked... azt is, befőttet is, aszalt gyümölcsöt... mézet. Jó lesz-e?

Erre már közelebb bújtam hozzá.

A szobában aztán megállott a csend, mintha sűrű, hideg levegő dermesztett volna bennünket a télre visszaemlékezni. Kerültük egymás tekintetét, én az enyémet lesütöttem, tán fejem is lehorgasztottam, s még annak se tudtam örülni, amit a tanító úr mondott. Hogy tán a legjobb tanítványa volnék.

Jó ideig meg bírtam magam tartóztatni, de amikor elkezdtem izegni-mozogni, apám konok fekete nézése megfogott.- Már én téged sehová nem eresztelek a szülői háztól, gyerek. Érted-e ?- Értem - mondtam ijedten.- Ne próbálj énnekem ebben a dologban se a tanító úrral, se öreganyáddal trafikálni.- Velem? - engedett el hirtelen szegény.- Azért mondom füle hallatára, hogy ez magának is szóljon.- Kár volt lakatot nem veretned a számra már régen, ha ilyen asszonynak tartasz.- Ugyan, Márton! Édesanyám soha...

De már az ajtót nyitotta öregszülém.- Isten áldja - mondta csendesen, s elsietett. Tán meg se kóstolta a süteményt, amit pedig ő készített.- Most boldogabb? - nézett édesapámra anyám igen szigorúan.

40