Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)
Nyolcadik fejezet
mentem én visszafelé se vidámabban. Most már őt is eltemettem, s hozzá elevenen. Hogy mit éreztem, csak én tudom, vagy én se. Egész éjjel forgolódtam, úgy tűnt, percekre nyomott el csupán az álom, hogy azután órákig kerülgessen. Meglehet, hogy éppen fordítva történt, de reggel sehogyan sem fűlt a fogam a fölkeléshez. Életemben először gondoltam arra, milyen jó is lenne örökre elaludni, föl nem ébredni soha. Mégis hajtott a parasztösztön: használni, amit lehet s amíg lehet. Délre végeztem azután a répahordással. S kint, a nagy magányban, hogy egyre a történteken rágódtam, eltökéltem: beviszem még ezekkel a lovakkal öregszülém rozzant szekerét a bognárhoz. Pénzünk van, újjávarázsoltatom. Vagy rendeljek újat? Ha meg tudunk egyezni... Kétezerötszázért meg egy hízott sertésért vállalta az újat. De igen megkönnyebbültem, s de igen meghajtottam a lovakat hazáig! Az új elkészülte után még az öreg szekeret is megjavítgatja a mester ezen a télen. Trágyát hordani, sáros terményt betakarítani jó lesz még az... talán másra is. A gondnak, bajnak megvan a másik arca: újabb és újabb erőpróbára kényszeríti az embert, s ha azt kiállja, valamennyire fölenged a nagy szórón gattatás, amit magából kiűzni másképpen nem tudna. Öregszülémet mintha kicserélték volna, újra mosolyogni tudott már.- Visszaszerzed te a mi becsületünket ebben a faluban, gyermekem. Erre gondolni se mertem, de a jót váró reménykedés bennem is megfészkelt. Hanem ha ezt nem mondja öregszülém, bizony vidámabb lettem volna, mert így igen magasan feszítette ki az ugrókötelet... tartottam tőle, hogy a nagy várakozásának megfelelni mégsem tudok majd. Észrevette tán az én elkomolyodá- som, bátortalanul kérdezte:- Nem kell neked utat mutatni, ugye? Most mit mondjak? Úgysem értené.- Mindig jó tanácsot adott, öregszülém. De tudtam, a hangom kedvetlen, s árulkodik.- Csak lassan... szépen. Ráérünk. Mindig, ahogy lehet. Igaza volt a jó múltkorjában. Hogy ilyen áldott szívű, tiszta lelkű asszonynak ennyi szenvedést kelljen kiállnia! Hát bizony nincs isten fölöttünk, én is azt vallom most már.- Megleszünk mi együtt... mindig is megvoltunk - biztattam. 296
