Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Első fejezet

Aki akarta, kipróbálhatta... csakhogy rajtam kívül nem akarta senki. Járt utat járatlanért el ne hagyj - tartja a közmondás. Magam is azt vallom, ha valami kárba veszhetne, mikor az új csapást próbálgatom. Hanem hát míg fiatal az ember, ideje próbálkozni akad, hogyha az pénzbe nem kerül. Igaz-e, Juli- som?- Igaz, igaz - bólogatott anyám s lihegett nagyon, mert már nyújtófa alá tette az aranysárga, kemény tésztát. De szerettem én annak lemetszett szegélyét vékonyra nyújtani, majd megpirítani mindkét oldalát a tűzhely lapján! Most már nem figyeltem apámra, a föl-fölhólyagosodó korongot figyeltem anyám keze alatt.- Érted-e, golyhó ?- Én igen.

Azt se tudtam, mire igenlek.- Mert ha most hallgatsz, s kifigyelem én azt - legközelebb a merítőhálóval halászunk együtt. Az lesz csak a neked való! Mert az legfőképpen a pontyokat keresi a vízben.- Pontyot?- Azt biza, de nem ugyanott. Más a kecsege, más a ponty hazája. No meg a ponty fütyül a vérre - annak más kell, gyermekem.- Mi kell a pontynak?- Majd megtudod, ha nyelved beharapod, s nem fecsegsz.- Kisvártatva megkérdezte: - Nem tanultátok még az iskolában? - Elvörösödtem. Lehet igen, lehet hogy nem. Mindenre hogyan emlékezzék az ember? - Nahát - mondta elégedetten.- A ponty növényevő..., a kukoricadarát s a kenyérmorzsát is kedveli. Ez se a vérszagra jött, ne hidd... a morzsára. Csakhogy a ponty a napos helyeken tartózkodik, ahol alacsony a víz, és a sodrása nem erős. Ott merítőhálóval ügyeskedhetünk, gyerek!- Hol?- Nézd csak, nézd. Majd megtudod idejében, ha hallgatni megtanulsz.- Hisz alig lehet szavát venni - lihegett anyám, ahogy a sodrófát a nagy lepedő tésztából kihengerítette. - Olyan hallgatag ez, mint a csuka.- Meglátjuk.

Ezzel azután az én helyem elkezdte már a gyerekkorból való feljebb kerülést, hogy apám egyik titkát megosztotta velem.

19