Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Ötödik fejezet

- A ragya kiverhet - fordultam Erzsókhoz. - Engem igen, rajtam elfér, megnőttem már. Hanem te bujkálhatnál előle még néhány évet, úgy gondolom.- Mert okos vagy. Felnőtt vagy... máról holnapra gazda lettél. Hát aztán?

Ráhagytam, mintha nem érezném szavaiban a gúnyt.- Keverj ki inkább tejfölös túrót az almavirágos tálban, te! S hozzál be a kamrából egy jó szelet fagyos szalonnát hozzá - biztatta Eszter néném.

Ő már csak magában göcögött. Most már emlékeztem: sohasem állotta a hangoskodást, az ő udvaruk-házuk az árvíz előtti időkben is kihaltnak tűnt. Öreg Huszti bátyám kurjantott egyet- egyet az állatoknak néha, különben semmi át nem hallatszott hozzánk.- Eszter nénémék sohasem veszekednek? - fordultam feléje, hogy a lány kiment.- Miért kérded?- Nem emlékszem hangos szóra, csak azért.

Mosolygott.- Hacsak ezzel a kis vakarcs lánnyal nem... egymással soha. Vele muszáj néha... igen hirtelen a természete. Ha kérdeztél, feleltem - nézett rám komolyan most már.

Éreztem, elvörösödöm.- Nem azért kérdeztem én...- Hanem ?- Csak. Csak úgy.

Úgy állt meg közöttünk a csend, olyan sűrűn, hogy fojtogatott.- Hát, ha nem azért... - szűrte a szót óvatosan - rendes, jó kislány pedig.- Tudom.

Rám nézett.- Mi a baj, hékám?- Nincs baj, csak éppen igen fiatalka - böktem ki.

Kacagott.- Ó, te vénség! Te fiatallod?- Vékonyka - mondtam gondolkozás nélkül, sebesen.- Majd akad, aki tesz róla, hogy a maga idején kigömbölyöd- jék - szigorodott meg a tekintete.

174