Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Harmadik fejezet

- Ugyan, mikori lenne? Milyen a bukta, ha másnapos? - bántódott meg. - De ha az lenne, kínálnálak-e vele?

De én csak néztem a leves apró, fehér tejfölpettyekkel tar- kázott pirosát, az itt-ott szélüket kidugó vajfehér krumplikockákat, amelyek éle lecsiszolódott a forraláskor, s amelyek úgy elomlanak, olyan engedelmesen a szájpadlás és íny között, mint a sütemények habja, s ha péppé vált is, más íze akkor sem lehet. Nem kell küzködni érte, hogy a maga valójában élvezhesse az ember. Jó fogak sem kellenek hozzá.

Belemártottam a kanalat, s el is engedtem, úgy éreztem, most nem rágni, nyelni se tudnék.- Mi baj van, te? - kérdezte öregszülém.

A gigám járt le-föl, de a szemhéjam meg nem bírtam emelni, hiába akartam. Letette a foltoznivalót, mellém telepedett.- Mesélj - mondta halkan, s a szemét azután rólam le nem vette.

Úgy szakadt ki belőlem a sírás, ahogy tán kisgyerek koromban se. Nem bírtam megállani, hogy ne mondjam el, mi történt. Szép, alig-árkos, sötétkék szeme elhomályosult, bólogatott, s várt. De nekem már nem volt mit meséljek tovább.- És te? Te mit feleltél? Mivel búcsúztál?

Az ám! Megfeleltem-e? Most valóban szégyelltem, hogy megfutamodtam.- Semmit. Eljöttem.- Egy szót se?- Köszönni is elfeledtem - vallottam kényszeredetten.

Sóhajtott, de könnyedén, csak mint a fuvallat.- Hála a Fentvalónak! Látod, ezt nem tudja édesapád soha megtanulni. Ha tehetetlenek vagyunk, okosabb hallgatni. No meg azzal, aki nálunk kisebb, kevesebb, vitázni amúgy sem szabad.

Mintha egyéb nem érdekelte volna.- De a Jóska... - kezdtem, s azonmód abba is hagytam, olyan keményen tekintett rám, ahogy soha előtte.- A Jóska! Az egyszem kislegény-pajtásod! Megszakad érte a szíved, ügyi? - faggatott a mozdulatlan nézésével tovább.- De már mégse mindegy - mentegetőztem volna szemem lesütve, s az öregapámtól rám maradt posztókabát cirádáit piszkálgatva hosszú körmömmel.- Mi nem mindegy?

118