Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Harmadik fejezet

posztókabátjait, azért se kellett pénzt adni. A paraszti világban nem változott a divat igen sok éven át, felöltöztettek az asszonyok tisztességgel.

Annál inkább viszketett a talpam, hogy megmutassam magam valahol így, parádésan.

Pota Jóskáéknál próbálkoztam, pedig nemigen szerettem hozzájuk járni. A sárral felfröcsögött fehér házacska ugyanolyan foltos volt kívülről, mint mindig. Tán még a nyári por is ráfagyott. Az ablakokon dehogy akadt rendes függöny, kék kockás kartonból valót akasztottak rá, nappal meg félrehúzták, ezzel megvolt. Az utcáról sok keskeny lépcsőfokon kellett fellépkedni, hét volt-e vagy nyolc, már nem emlékszem. A tornácukat nem rekesztették el, a puszta domb tetején, a ház fala mellett két sor tégla, azon lépegettem a pitvarajtóig. Annak az üvege olyan párás volt, nem láttam át rajta. Köszörültem a torkom erősen, no meg kopogtam, mire kiszóltak, mért cifrázom, kerüljek beljebb.

Köszöntem illendően.

Jóskát nem láttam, édesanyja a falból rakott tűzhely előtt állott, segített egy kondérnak minél több gőzzel elárasztani a konyhát, mert a födelét egyik kezében tartotta, a másikkal meg kavargatta a benne valót. A szúrós szagáról mindjárt ráismertem: hajában krumplit főz.

Kövér asszony volt, kicsattanó piros az arca, világoskék szeme, kicsit megnyúlt orra, a vége mégis felfele kunkorodott, vékony szája szélével sokat cuppogott, akkor picike ráncok futottak a gyűszűre gombolyított nyílás felé, mintha a fogakon túljutni igyekeznének. Ha nevetett, mert sokszor nevetett, ezek a ráncok úgy eltűntek, mintha soha nem lettek volna.- Adj’ isten, Lidi néném. Egyedül? Egyedül?

Végre rácsapta a fedőt a fazékra, csak úgy zengett, ő meg már nevetett is.- Látod, milyen férfiak ezek! A fiatal menyecskét csak így magára hagyják! - s megriszálta kicsit a farát. Ingvállban volt pruszlik nélkül, és mint általában, megint hosszabb volt nála a péntek a szombatnál, vagyis az alsószoknyája jó háromujjnyival lehagyta a felsőt. De a vidámsága valódi volt, nem erőltette, hogy mást mutasson, mint amit érez; tán szeretni tudtam volna, ha az otthoniaktól nem különbözött volna mindenben.- Hát Jóska?

111