Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)
Első fejezet
mag maradt a nyelvemen, lapos, akár a kavics. Ujjaim közé vettem, majd a tenyerembe, fehér volt, fényes, tapadós. Csak kisebbedett egy keveset, formája megmaradt. Leültem vele az árokszélre, s nézegettem. No ugyan, alaposan becsapott engem a szatócsné! Olyan cukorka ez is, mint a többi, csak éppen rákenték a csokoládés kenceficét. Újra a nyelvemre tettem, s már nem óvatoskodtam, egykettő szétroppantottám a fogaim között. Amit az a fehér zománc rejtegetett, maga a csoda volt. Újabb, ismeretlen zamat - nem a kakaóé, csak hasonló hozzá. Akkortól lógva én mindig a SANTOS CAFFE zacskóját kerestem, hogy soha meg ne találjam többé. Gondolom, csak mintacukorka lehetett az, babkávéízzel töltött. A mi falunk számára túl drágának találtatott, nem rendeltek belőle. Hanem énnekem kijutott abból is. A tanulságból is, mert mi minden lehet még ezen a világon jó, szép és finom, amiről soha nem hallottam s tán soha semmit meg nem tudhatok ? Most már mindig csak arra vártam, édesapám mikor, hová készül városba vagy vásárra valamerre, hogy én is véle mehetnék. Nagy háborúságok következtek odahaza ezért. Anyám folyton a templomot bújta, már amikor a munkájától tehette, mert meg kell hagyni, sokat dolgozott. Hogy látástól vakulásig, az nem helytálló, mert lámpagyújtás után is. Vajat köpült, gyapjút font, fűszerpaprikát tört - nem emlékszem arra, hogy ölbe tett kézzel láttam, legfeljebb vasárnap délután, de akkor meg az olvasót fűzte a keze fejére, s szemenként morzsol- gatta, csak hát sokkal lassabban, mint a kukoricaszemeket. Mindig egy helyre nézett, mintha megbabonázták volna, olykor meg se látott minket. Ha melléje ültem a kemence padkájára, úgy hessentett el, akár a dagasztóteknőt meglepni vágyó légyrajokat. Pedig szép asszony volt, sudár. Haláláig olyan egyenesen tartotta magát, mint a fenyő, komoly, szigorú arcán ritkán felejtő- dött egy-egy mosoly, inkább átsuhant rajta, mint amikor a felhők mögött néhány másodpercre kiszabadul a nap egyik fele, hogy már el is tűnjék a másik vaskos felhőréteg mögött, s közben is félhomályban tartja az igazán ketté nem szakadt párarengeteg azt a ragyogást, amelyet oly igen látni akarnánk. Anyám igazi, szívbéli örömét látnom soha meg nem adatott nekem. 10
