Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)
Harmadik fejezet
Most már nem zúgott a fülem, hallottam, hogy István bátyám mit magyaráz. Azt mondta éppen, hogy ez a mosdószekrényes szoba a jelesebb vendégeké, mert őhozzájuk Pestről is jönnek ám kereskedők! Mi még itt sem ültünk le. Saját használatú szobájukba fordultunk be a tornácról, mert az már onnan nyílott. A bútor itt is csak olyan volt, mint a másik kettőben, de az ágyakon már zöld szövet a takaró, no meg az asztalon is, közepén fehéredett csak egy kis kerek csipketerítő, azon tálca, üvegkancsó meg poharak. A falakon szentképek arany rámában, a padlón itt is szőnyeg, bár kopottabb, mint a másik két ünneplős szobában. Az üvegbetétes ajtón ugyanolyan csipkéből függöny, mint az asztal dísze, kiláttunk azon keresztül, két asszony is volt a konyhában, az egyik tésztát gyúrt éppen, a másiknak meg csak a hangját hallottam. Szavát nem értettem, nem magyarul beszélt. Először nem tudtam, miért találom én ezeket a szobákat annyira különbözőeknek a mienktől, amikor itt se volt bennük más, ha úribb is a bútor. Azután hirtelen rájöttem: egyikben sem volt kemence. Lopva magam köré pillantottam, hát egy nagy porcelán kemence fújta ránk a meleget, de szekrényre hasonlított inkább, mint kemencére. Apám arca megszínesedett.- Cserépkályha az, gyermekem - szólt rám oktatón. - Ne bámulj meg mindent olyan apróra, nem való az. Nem a vásárban vagyunk. Nekem se kellett egyéb, mindjárt elszorult a torkom.- Hagyjad a legénykét, hadd tanuljon - csillapította őt István bátyám. S mindjárt megkérdezte azt is, hogyan hívnak. Megmondtam. - Pedig nem apádra formázol... anyádra inkább. Hiába, a fiú az anyja, a lány az apja... általában így van ez. Elképzeltem: ha ez a gazdagság az enyém volna, mindig csak mosolygóra állna a szám, jobb lennék mindenkihez még a Jóistennél is. Hej, de igen szép némelyek élete! Mert milyen boldog voltam, amikor Pota Jóskának megmutattam a jó halászhelyeket! Nem halat, de verebet lehetett volna fogatni velem. Vagy amikor öregszülémnél jókat evett, mint az én legjobb pajtásom! Nemcsak a mellényem dagadozott a büszkeségtől, sokkal inkább szívem az örömtől. Akinek pedig ekkora portája s ilyen gazdasága van, amilyenről a túloldali mellék104
