Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Tokfélék családja – Acipenseridae
lezi, hogy a Duna és a Tisza jugoszláv szakaszán végzett duzzasztások kedvezően befolyásolták a kecsege magyarországi állományát. Vitatott, hogy az.utóbbi években észlelt állományfelfutás milyen mértékben tulajdonítható a rendszeres telepítéseknek és milyen mértékben megváltozott hidrológiai viszonyoknak. Valószínűnek látszik, hogy a Duna esetében a telepítések, a Tiszánál pedig határainkon kívül (Becsénél) végrehajtott duzzasztás játszott nagyobb szerepet. Vizeink kecsege állománya egyébként a hatvanas évek közepéig folyamatosan csökkent. Ezt a halászati (Jaczó 1974; Gönczy 1977*, 1977/78*; Tóth 1979) és horgászati fogás-statisztikák egyaránt tükrözték. A mélypontot az 1966-os esztendő jelentette, amikor a halászok zsákmánya 1800 kg- ra csökkent. Egy évtizeden át stagnáltak a fogások, amelynek eredményeként a kecsege átmenetileg felkerült a védett halfajok jegyzékébe. A 70-es évek második felében minden jelentősebb élőhelyén megkezdődött a zsákmányok javulása (a Körösök kivételével). A rekordot az 1984-es év hozta meg 13 319 kg-os eredménnyel, de az 1981 /85-ös évek átlaga is elérte a 10500 kg-ot. A kecsege halászata a Dunán Paks és Győr, a Tiszán Szeged és Szolnok térségére koncentrálódik. Ez összefüggésben van az ívóhelyek elhelyezkedésével, de a halászok szerszámaival, hagyományaival is. Az értékesítés döntő részben a halászati termelőszövetkezetek csárdáiban történik, kimagaslóan jó gazdaságossággal. Éppen ezért a halászati termelőszövetkezetek ma már érdekeltek az állomány felfuttatásában, és a kecsege telepítésére is évről évre nagyobb összeget áldoznak. (Érdekes ellentmondás: azokban az években, amikor a kecsege a védett fajok közé tartozott, a halászati üzemek nem szívesen vállalkoztak telepítésére, mert a visszafogás lehetőségének további korlátozásától tartottak.) A horgászatban a kecsege nem tölti be egyelőre azt a szerepet, amelyet joggal megérdemelne. Sajnos, a kecsege horgászatának trükkjei, különösen pedig a horgászhely megválasztása nem sajátítható el szakkönyvekből. Kevés a kecsege horgászatára specializálódott horgász, így e nemes hal legtöbbször véletlenszerűen jelentkezik a zsákmányban. A változó vízjárási viszonyok mellett ez is magyarázza, hogy a kecsege mennyisége az országos horgászzsákmányban jelentős ingadozást mutat. A horgászok a fogási naplók szerint 1985-ben 6743 kg kecsegét zsákmányoltak, az 1981 /85-ös időszak átlaga pedig kb. 6000 kg volt. A természetes vízi kecsegeállomány fokozását indokolja, hogy a folyómedrekben termelődő táplálék alakul át ily módon rendkívül értékes, ízletes, szálkamentes halhússá. (Egyedüli kedvezőtlen tulajdonságként csak az említhető meg, hogy a szennyezett szakaszokon a kecsege húsa időnként fenolos ízt kaphat.) Mivel az elkövetkező években hidrológiai változásoktól nem várható a faj állományának növekedése, a továbblépéshez feltétlenül szükséges a kihelyezések fokozása. Az ehhez szükséges szaporítási és ivadéknevelési technológia kidolgozása Jaczó Imre munkásságának eredményeként hazánkban már az 1950-es években megindult (Jaczó 1953). Sajnos, a hetvenes évek közepéig ez a technológia nem tudott valóban nagyüzemivé válni, ezért a telepítések gyakran éveken át szüneteltek, hatásukat nem lehetett értékelni. A hetvenes évektől kezdődően a tenyésztési munka elsősorban a százhalombattai Temperáltvi- zű Halszaporító Gazdaság jóvoltából — rendszeressé vált. Nem beszélhetünk azonban igazán mesterséges szaporításról, csak bizonyos mértékű „besegítésről” a természetes szaporodási folyamatba. Az üzemi szaporításhoz az ismert ívóhelyeken összegyűlt kecsegéket fogják ki, az azoktól művi úton elvett ivartermékeket mesterségesen termékenyítik, keltetik, majd a kikelt ivadékot előnevelik. Gyakorlatilag az ivartermékek természetes körülmények között lejátszódó beérésétől függ az üzemi eredmény, amely ilyen körülmények között rendkívül változó. Mivel az ivartermékek beérése csak a tokfélék — nehezen beszerezhető — hipofízis kivonatával serkenthető, az utóbbi években hormonális hatású, szintetikus készítmények alkalmazásával folynak eredményes kísérletek (Horváth, Péteri és Kouril 1986). A mesterséges szaporításból származó kecsege ivadékot keltetőházi körülmények között, előbb kerekesférgekkel, majd Tubifex-szel (csővájó féreggel) nevelik 6—7 cm-es nagyságúra, ezután kihelyezik az igényeinek megfelelő természetes vizekbe. A további nevelést gazdaságossági okok — mindenekelőtt a Tubifex magas ára — korlátozzák. Mind ez idáig nem sikerült megfelelő mesterséges takarmányt kifejleszteni, ezért nem jártak gazdaságossági szempontból is értékelhető eredménnyel az egynyaras, sőt piaci méretű kecsege intenzív körülmények közötti előállításával kapcsolatos kísérletek. A kecsege hasznosításának sajátos területe az akvarisztika. Évente jelentős mennyiségű ivadék értékesíthető a nemzetközi díszhal kereskedelemben. IRODALOM Ambroz, A. I., 1972. Szterljad’ kilijszkogo rukava Dunája. In: Oszetrovüe SzSzSzR i ih voszproizvodsztvo. Izd. Piscsevaja Promüslennoszt’ pp. 158—171. Harka Á., 1980. Vágótok a Tiszában. Halászat 26:82. Horváth, L., Péteri, A., Kouril, J., 1986. Successful sterlet, Acipenser ruthenus L., propagation with synthetic 30
