Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)
Ingolafélék családja – Petromyzonidae
A FAJOK MEGHATÁROZÁSA 1. A tapadószáj sertefogai a felső ajaklemez fölött 5-nél több sort alkotnak, az alsó ajaklemez alatt a sertefogak egyetlen sorban helyezkednek el: erdélyi ingola (Eudontomyzon danfordi) ......... ..... ......................................................... 20. oldal AZ ERDÉLYI INGOLA 2. A tapadószáj sertefogai a felső ajaklemez fölött legfeljebb 5 sort alkotnak, a kifejlett példányoknál az alsó ajaklemez alatt a sertefogak 2-3 sorban helyezkednek el: dunai ingola (Eudontomyzon vladykovi) ......... .... ..........................................................21. oldal Eudontomyzon danfordi Regan Egyéb nevei: kárpáti ingola, kilencszemű hal, magyar ingola, olajhal, olhal, pataki ingola, szívóka, (csak a lárvára:) vakcsík. 5. ábra: A hazai ingolafajok szájszervének jellegzetességei [Holcik és Hensel 1972* nyomán] A szájnyílás melletti oldallemezen mindkét fajnál két-két fog található. Az erdélyi ingóiénál (bal oldali ábra) az alsó ajaklemez fogainak száma 8—12, alatta a sertefogak 1 sort alkotnak; a felső ajaklemez fölött 5-nél több sorban elhelyezkedő sertefogak. A dunai ingóiénál (jobb oldali ábra) az alsó ajaklemezen lévő fogak száma 5—9, alatta 2—3 sor serte- fog; a felső ajaklemez fölött legfeljebb 5 sor sertefog LEÍRÁS Teste erősen megnyúlt, kígyószerű. Páros úszói nincsenek. Hátúszója kettős, farokúszója kicsiny, farok alatti úszója csak a nőstényeknek van. A felnőtt állatok szájnyílása nagy, korongszerű tapadószáj veszi körül. A fejtetőn kicsiny orrnyílás, a szem mögött mindkét testoldalon hét kopoltyúrés található. Háta kékesszürke vagy barnásszürke, a testoldalak sárgásszürkék, a has halványsárga vagy szeny- nyesfehér. Az úszók áttetszőek. A faj legfontosabb megkülönböztető bélyegei (Holcik 1963 nyomán) az alábbiakban foglalhatók össze. A tapadószáj apró sertefogai egymáshoz közel helyezkednek el és a felső ajaklemez (lamina superior) fölött 5-nél több (rendszerint 8—11) sort alkotnak. A felső ajaklemeztől számolt első sorban a fogak csak egészen ritkán nagyobbak, általában azonos nagyságúak a második sorban levőkkel. Az alsó ajaklemezen (lamina inferior) a fogak száma 8—12 között változik (leggyakrabban 9—10), közülük a szélsők néha nagyobbak, mint a közbülsők. Az alsó ajaklemez alatti sertefogak viszonylag nagyok és egy folyamatos sort alkotnak. A megkülönböztető bélyegek közt lehet még megemlíteni, hogy a felnőtt példányok bélcsatornája jól fejlett, általában táplálék maradványokat tartalmaz. ELTERJEDÉS Erdélyben elterjedt a Körösökben, a Marosban, a Szamosban és azok kisebb mellékfolyóiban (Gros- su és mtsai 1962; Gyurkó 1972*); megtalálható Kárpát-Ukrajnában, valamint Szlovákiában a Hernádban és néhány kisebb vízfolyásban. Hazánkban pontos előfordulását nem ismerjük. Korábbi adatok alapján feltételezhető előfordulása a Tisza magyarországi felső szakaszán, Vásárhelyi (1961)* a Hernádon kívül a Szinva-patakból is jelezte. A Kárpát-medencéből múzeumokban őrzött ingolákon a közelmúltban külföldön több vizsgálatot is végeztek (Holcik, 1963; Olíva és Zanand- rea 1959; Zanandrea 1959). Az eredmények alapján bizonyítottnak tekinthető, hogy a Tisza vízgyűjtőjén kívüli magyarországi lelőhelyek nem e fajra, hanem a dunai ingolára vonatkoznak. BIOLÓGIA Az erdélyi ingola a hegyipatakok és a dombvidéki folyók lakója. A víz tisztaságára rendkívül kényes. Tavasszal, április-májusban ívik. A nőstény körszája segítségével valamilyen szilárd aljzathoz tapad, majd a hím teste hátsó részével ráfonódik, kipréseli és megtermékenyíti az ikrát. Az ikra fejlődését nem ismerjük. A lárvák a folyók pangó vizű részein 4—5 évig az iszapba ásva, férgek módjára élnek. Lassan fejlődnek és maximálisan 25 cm-es hosszúságot érnek el. A lárvákból metamorfózis útján augusztus-szeptemberben alakulnak ki a felnőtt ingolák. Az utóbbiak élősködő életmódot 20
