Petrasovits Imre: Az agrohidrológia főbb kérdései (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988)
IV. A mezőgazdasági vízgazdálkodás fejlesztését megalapozó kérdések
Szélsőséges a vízháztartási helyzet, ha az életfolyamatokat, velük a termést a víz hiánya vagy károsító többlete gátolja, illetve korlátozza. Ennek a legtipikusabb gyakorlati esetei az abszolút vízhiány (az aszály), illetve a káros viztöbblet a növénytermesztési térben. A szélsőséges vízháztartási helyzet a növények — fajok és fajták — tűrőképességét veszi igénybe. Káros víztöbblet esetén a növények víztűröképességét, ellenkező esetben szárazságtűrő képességét. A víztűrőképesség a növények azon biológiai tulajdonsága, hogy mennyi ideig, illetve milyen mértékű egyedpusztulással és termésveszteséggel képesek a fulladási pont körüli talajvíztartalom, illetve talajlevegőtlenség elviselésére. A növény vegetatív fenofázisa alatti víztűrőképességét vegetatív víztűrésnek, a generatív fenofázisa alatti víztűröképességét pedig generatív víztűrőképességnek nevezzük. Munkáinkban mi generatív és vegetatív víztűrőképességet különböztetünk meg. A hőmérséklet és a vízborítás nagyságának függvényében 11 növényfaj adott fajtáinak tűrési értékeit állapítottuk meg (Petrasovits, 1959). A vízhiány a növények aszálytűrő képességét teszi próbára. Aszálytűrőképesség a különböző növényfajok azon biológiai képessége, amely révén a káros vízhiány ellensúlyozására képes. E kérdéssel kapcsolatos irodalom igen széles körű. Az aszályhatás törvényszerűségeire vonatkozó kutatásokkal úttörő és sok tekintetben alapul szolgál Maximov (1951) tevékenysége és a szovjet növényélettani iskola számos képviselőjének munkája. A növényállomány vízigényének statikus és dimanikus oldala van. Statikus oldala az a vízmennyiség, amit a növényzet a gyökérzóna talajnedvesség- és levegőtartalmával, továbbá az evapotranszspirációs zóna légnedvesség-tartalmával szemben támaszt ahhoz, hogy ne a víz legyen a limitáló tényező. Természetesen ez sem abszolút statikus állapot, mert a növényzet életfolyamatai (transzspiráció stb.) és a környezet fizikai folyamatai (evaporáció stb.) szüntelenül hatnak. Ha nincs vizutánpótlás a növénytermesztési térben, akkor az állományban kialakított optimális statikus állapot — a talajban és a légkörben — bizonyos idő után az optimumhatásokat átlépi. A talaj nedvességtartalmával szembeni igény statikus nagysága széles határok között mozoghat. Függ mindenekelőtt az adott fajtól és számos környezeti tényezőtől (Petinov, 1965). Az optimális talajnedvességigény jellemzésére gyakorlatilag célszerűnek tartjuk a talaj diszponibilis víztározó képessége %-ában megadni az értékeket. De ki lehet fejezni a talajpórusok telítettségi %-ában is (Ravasz, 1966). A rizs igényeit is figyelembe véve a vízigény egyik oldala — a talaj nedvességtartalmával szemben támasztott igény — a DV 50—120% között helyezkedhet el. Ezt az igényt a kapilláris potenciálértékkel is ki lehet fejezni, tehát azzal a feszültségértékkel, amely kedvező talajnedvességtartalom esetén a talaj víztartalma és a gyökérsejtek között fennáll (Stefanovits, 1981). A légnedvesség-tartalommal szembeni statikus igényhatárok vizsgálatával az irodalomban, mint arra később még visszatérünk, igen keveset foglalkoztak. Ez az értékpár a mezofiton fajoknál, irodalmi adatok alapján, a levegő relatív nedvességtartalmában kifejezve a nappal folyamán (Uk %) 50—80% között helyezkednek el (Anon, 1966). 126
