Petrasovits Imre (szerk.): Síkvidéki vízrendezés és -gazdálkodás (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1982)
Dr. Oroszlány István: A nagy-, illetve kistérségi levezetőhálózatok kölcsönhatása és egysége Alföldünkön
értékelhető. Egyrészt az éghajlat által meghatározott átlagos csapadékkal és szélső értékeivel, a talajvízmélységgel és játékával (a maximális és minimális értékek különbségével), valamint a talaj fizikai tulajdonságaival, a domborzattal mint termőhelyi adottságokkal. Másrészt az időjárással változó csapadékeloszlással, -ingadozással, talaj víz járással, a vízháztartás kiadási tételét jelentő evapo- transzspiráoió változékonyságával, valamint az időszakos lefolyással, vagyis a termőhely vízháztartásának dinamikájával. A növényállomány fejlődését zavarja, ha a termőhely vízháztartása akár túlzottan vízszegény, akár túlzottan vízbő. A mezőgazdasági termelést szolgáló vízi munkálatok, avagy a tágadban értelmezett vízrendezés célja a nagytérség vízviszonyainak olyan módosítása, hogy az új viszonyok teremtsék meg a növénytermesztés feltételeit. A vízrendezés szükebb értelmezése ma csupán a helyi hidrológiai adottságok módosítását foglalja mayában, a távoli vízkészletek helyi hasznosítását (öntözés) a szakirodalom külön témaként tárgyalja. Annak ellenére, hogy a mezőgazdasági vízgazdálkodás egységes szemléletéről nem mondhatunk le, mégis lehetőségét látjuk annak, hogy a vízrendezés—vízhasznosítás különböző műszaki lehetőségeit tekintve, önállóan tárgyaljuk az éghajlat és az időjárás által meghatározott helyi vízkészletektől (csapadéktól, talajvíztől) függő változékony termőhelyi vízháztartás módosítását, illetve szabályozását. A szabályozás szónál álljunk meg. Használata és értelmezése olyan sokrétű, hogy szűk körre kell korlátoznunk tanulmányunkban, különben félreértések forrása lehet. Munkánk levezetőhálózati rendszerek elemzése, így a szó rendszerelemzésében alkalmazott értelmezésénél kell maradnunk. Eszerint: a rendszerek működésének irányítása szabályozás és vezérlés útján lehetséges. A szabályozás a rendszer működését úgy befolyásolja, hogy a rendszer kimeneti állapotának előírt értéktől való eltéréseit mindig kiegyenlíti. Ez a technikában alkalmazott szabályozásnak klasszikus módja. Vezérlésről akkor beszélünk, ha a befolyásolás alapja nem a rendszer kimeneti állapota, hanem valamilyen más ismérv. A vízháztartás szabályozása során a kimeneti állapotot jellemzi az aktív talajzónában jelen levő víz. Ha ez a megengedett alsó határ közelében van, pótlásáról, ha a felső határ közelében van, elvezetéséről kell gondoskodni. A levezetőhálózatok üzemeltetése vezérléssel irányítható, mert meghatározója nemcsak a hálózat működésének kimeneti állapota, vagyis az átemelőszivattyúk teljesítménye, hanem a levezetendő vizek mennyisége, térbeli elhelyezkedése, az általuk okozott mezőgazdasági károk mértéke, a különböző érdekek egyeztetése stb. A szabályozás, illetve vezérlés lehet automatikus, ha a vezérlőberendezést függetleníteni lehet az emberi ítéletalkotástól, és lehet akaratlagos, ha az emberi ítéletre az igen összetett jelenségek miatt szükség van. Amikor tehát a következőkben vízháztartás-szabályozásról lesz szó tanulmányunkban, ezen a vízháztartás alakulásának olyan befolyásolását értjük, melynek célja annak a növénytermesztés szempontjából kedvező határok között tartása. Mivel azonban a beavatkozás időpontját a vízháztartás állapotától közvetlenül nem c 81
