Petrasovits Imre - Balogh János: Növénytermesztés és vízgazdálkodás (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1969)
III. A növénytermesztés problémái a károsan vízbő területeken - 2. Az állandó vizbőség jelenségei
Kiemelkedő eredménnyel termeszthető a síklápokon a borsos menta (30—35 kg/kh olajhozam). A gabonák közül a rozs és a zab termesztése jöhet számításba. Általában a gyors fejlődésű, rövid tenyészidejű, a szélsőséges talaj- és időjárási viszonyokat jól tűrő fajták termeszthetők biztonságosan. A növények speciális lápi vetésforgókba illesztendők. A szakaszok legalább felén füveshere termesztendő, hogy a humuszverés és elkotusodás ellen megvédje a talajt. A fellápok hasznosíthatósága. Fellápokat hazánkban nem vettünk művelésbe, mivel csupán egy kisebb kiterjedésű fellápunk van. A hazánktól északra és északnyugatra fekvő Németországban és Lengyelországban, Csehszlovákiában és a Szovjetunióban, továbbá a többi hűvösebb klímájú tájakon, mint Anglia, Skandinávia stb. azonban sokhelyütt találhatók fellápok. A fellápok nemcsak ásványi eredetű növényi tápanyagokban szegények, hanem kémhatásuk is általában savanyú. Ezenkívül roppant lazaságuk miatt erősen süppedékesek, hordképességük még vízrendezés után is igen gyenge. A fellápok hasznosítása esetén is az első teendő a vízrendezés, de ez még nem elegendő. A felláptalaj hordképességének és ásványi tápanyagtartalmának javítására is szükség van. Erre is több eljárás ismeretes. Hollandiában a tőzeg nagy részét kitermelik, és a vízrendezés során létesített és kisebb dereglyével hajózható csatornákon elszállítják. Ugyanezekkel a dereglyékkel ásványi talajt hordanak a lápra, és azzal keverik össze a láptalajt. Németországban a vízrendezés után kisvasutakkal hordják el a tőzeg felső részét. Az igásjószág lápon járásához széles fatalpakat, ún. lápcipőket használnak. Ezután felaprózzák a visszamaradó feküt, és meszezéssel egybekötve istállótrágyát, nagy mennyiségű NPK-műtrágyát adagolnak a termesztett növények alá. A fellápok hasznosításának legkülterjesebb módja a lápégetés. Az előzőleg kapával feltört láptalaj a szél felőli oldalon meggyújtva, hosszú hetek alatt kiég. A kiégés mélységét a talajvízszint elhelyezkedése szabályozza. Az égés után visszamaradó hamu csökkenti a láptalaj savanyúságát, növekedik az ásványi tápanyagok töménysége is. Ezért egy-egy kiégetés után 6—10 évig egyre csökkenő, szegényes terméseket várhatunk a fellápok jellegzetes növényeitől, a zabtól, a burgonyától, a pohánkától stb. Az újabb égetésre csak 20—30 évi pihentetés után kerülhet sor. így ez a láphasznosítási eljárás rablógazdálkodásnak minősíthető. A mocsarak és hasznosításuk A mocsarak kialakulásában is főként geográfiái és hidrológiai hatások játszanak szerepet. A biológiai tényezők hatása azonban másodlagos. A növényzetnek és a növényzet által létrehozott szerves anyagoknak nincs jelentős szerepe a mocsarak létrehozásában, bár a mocsarakban kedvező éghajlat alatt buja növénytakaró alakulhat ki. Földrajzi szempontból a mocsarak leggyakrabban előfordulnak: — a vízgyűjtők középső részein, a folyóvölgyek középső szakaszain, — a folyók alsó szakaszán a torkolat közelében, ha a torkolat deltaszerűen képződik. A mocsarak vízháztartása általában gátolt elfolyással jellemezhető. Vagyis az érkező víztömegek a talajt telítik, sőt részben el is borítják, lefolyásuk azonban nehézkes. Víz- gazdálkodásukra az alábbi egyenlőtlenség a jellemző. C-\-H > Th+E+Ph A mocsarak növénytársulása a talaj és az éghajlat függvényében a legváltozatosabb lehet, azonban a növénytársulás táplálkozására mindig az eutrofia a jellemző. A növény80
