Petrasovits Imre - Balogh János: Növénytermesztés és vízgazdálkodás (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1969)
V. Növénytermesztési eljárások a vízgazdálkodásban - 4. A vízi létesítmények gyomosodása elleni küzdelem
rakódik le a mederben. Ezért a növényzettel benőtt medrek tisztogatására sokkal gyakrabban kerül sor. A földanyagu gátakon és töltéseken elsősorban a sekélyen gyökerező bojtos és tarackos gyökerű pázsitfűfélék növénytársulásai a kívánatosak. A mély, karógyökérzetű növények ugyanis a gát vagy töltés anyagát fellazítják, a növény elhalása után elkorhadó gyökerek helyén pedig járatok, ezek mentén pedig káros szivárgások keletkeznek, s a töltés szerkezetét könnyen megbontják. A partvédelem miatt az árvédelmi töltések víz felőli rézsűin teljes gyeptakaróval borított gátak állékonysága nagyobb, ezért ilyen helyekről nem kell kiirtani a gyomokat. A burkolatok és műtárgyak mellett vagy repedésén megtelepedő növényzet minden körülmények között káros, mivel előbb vagy utóbb a burkolat fellazítását és elmozdulását, a műtárgy repedését okozzák. A megtelepedés helyétől és annak ökológiai elhelyezkedésétől függően a megtelepedett növények a legváltozatosabb típusokhoz tartozhatnak. E termőhelyeknek megfelelően a vízügyi létesítményeken háromféle növénytársulás alakulhat ki: — vízinövények (hydatophytok), — mocsári növények (hygrophyták) vagy — gyepnövények (mező- és xerophyták) társulása. Gyomirtás mély medrekben és csatornákban A medrek és csatornák növénytársulása a víz mélységétől függően kétféle lehet: — vízi vagy — mocsári. Mélyebb, de a 2 méteres mélységet meg nem haladó lassan áramló vagy álló vizekben az ún. „vízi” növények (hydatophyták) telepednek meg. Ezek egy része a vízben lebeg. A meder fenekével nincs szerves kapcsolatuk. Ilyenek a fonalas algák (békanyál), rucaöröm, békalencse stb. Ezek inkább az álló vagy csupán lassan mozgó vizekben telepednek, szaporodnak el (állóvizek, kisebb állandóan vizet vezető lecsapoló csatornák stb.). Más részük azonban kapcsolatot teremt a meder talajával és legyökerezve egy helyben lebeg a vízben, rendkívül akadályozva annak a mozgását. E növények egy részének szára és levelei teljesen a vízfelszín alatt lebegnek (hínár, súlyom stb.), másrészük leveleit, virágait a víz a felszínen lebegteti (tavirózsa, békaszőlő stb.). A vízfelszínen és a víz alatt élő növények társulásai legtöbbször több fajból tevődnek össze. Ezek közül csupán a hazánkban leggyakrabban előforduló és legjellegzetesebb vízinövényeket soroljuk fel. A felsorolt növényfajok gyomirtó vegyszerekkel szemben tanúsított érzékenységét a 66—67. táblázatokban ismertetjük. A víz felszínén és a víz alatt élő gyomnövények irtására — mechanikai, — kémiai, és — biológiai eljárásokat használnak. A mechanikai irtásra a kézi kaszálástól és a gereblyével való összeszedéstől az úszó vízinövényvágón, traktorok által a csatornákról vontatott csuklós kaszáktól és gereblyék- től egészen a kotrógépekre szerelhető villás puttonyokig sokféle megoldás ismeretes. A kémiai szerek közül a rézgálicot (CuS04) próbálták ki elsőnek. A rézgálicon kívül a meder fenekén gyökerező vízinövényeknél 1944-ben kezdték el alkalmazni az USA-ban a klórbenzolt. Míg 1957-ben ugyancsak az USA-ban felfedezték, hogy bizonyos aromás festékoldószerek kiválóan alkalmasak a mederfenékben gyökerező és vízben lebegő vízinövények irtására. 15 227
