Petrasovits Imre - Balogh János: Növénytermesztés és vízgazdálkodás (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1969)
III. A növénytermesztés problémái a károsan vízbő területeken - 4. Az időszakos vizbőség eróziós kárai és a talajvédelem
4 százalékkal térnek el. Az egy irányban eső szakaszok hossza ne haladja meg a 100 métert. A sávszélesség a talaj eróziós ellenállásától függően 40—80 méter. A sávok száma mindig páros, egyazon lejtőn ugyanabban a vetésforgóban 4, 6 vagy 8 stb. sáv helyezhető el. Szigorított sávos művelés esetén a sávos művelés méreteit kell alkalmazni, de az alkalmazott vetésforgóban az évelő szálastakarmányok vannak túlsúlyban. A lejtős szántóterületeken meg kell valósítani a talajvédő szabályokat követő növény- termesztés gyakorlatát. Lejtőkategóriánként és a talaj minősége szerint alkalmazni kell azokat a vetésszerkezeti arányokat, amelyek a kitűzött célt a legjobban szolgálják. A növényi kultúrák csoportjait az egyes kultúrák talajvédő hatása szerint kell összeállítani. A lejtős területek mezőgazdasági hasznosításának tehát olyan rendszerét kell kialakítani, amelynek valamennyi láncszemében helyet kap a talajvédelmi szemlélet. A talajvédő gazdálkodás eredményességét nem csupán az éves termésátlagok nagyságával, hanem azzal is jellemezni kell, hogy a talajpusztulás mértéke évről évre hogyan csökken. A talajvédelemre szoruló területen az erdőket csak szálvágással szabad kitermelni, a legeltetés bennük még a nyári hónapokban sem engedhető meg. A hidrotechnikai intézkedések elvi alapjai A vízépítési beavatkozások szempontjai: — legyenek összhangban a védett és a felette fekvő területen tervezett mezőgazdasági beavatkozással; — olyan mértékben kell őket alkalmazni, hogy a talaj átlagos pusztulása a 15 t/ha/év értéket ne haladja meg, — szántókat és legelőket — szükség esetén — sáncolni kell, — a szőlőkben 12 százalékosnál meredekebb lejtőkön lejtős koronájú teraszokat, — gyümölcsösökben 12—17 százalékos lejtésű területeken a megszakított, 17 százalékos esés fölött folyamatos lejtős koronájú teraszokat kell létesíteni (4. kép), — a felesleges — érkező vagy a védett területen összegyűlemlő — víz elvezetéséről vagy tárolásáról gondoskodni kell. A sáncolás a talajvédelemnek egyik igen fontos hidrotechnikai eljárása. A hosszú lejtőkön a lefolyás, s ezzel összefüggésben a talajpusztulás elleni védekezés során a vízszintes művelés egymagában nem oldja meg a feladatot. A hosszú lejtőn ugyanis a csapadékból — vízszintes művelés ellenére is — összegyűlemlő víztömegek úgy felszaporodnak, hogy a talajművelő gépek által készített ormokat elmossák. Ennek megakadályozása érdekében sáncoló ekékkel a lejtés irányára közel merőlegesen földsáncokat tolunk össze. Ezekkel a lejtőt rövidebb szakaszokra osztjuk, hogy a víz ne tudjon átfolyni az egyik lejtőszakaszról a másikra. Jól megtervezett és jól megépített sáncokkal a csapadék jelentős részét visszatarthatjuk, illetőleg az elfolyó részt kis sebességgel olyan levezető medrekbe terelhetjük, ahol azok kártétel nélkül levonulhatnak. Jól sáncolt területen megszűnik a víz romboló munkája, fokozódik a talaj termékenysége. A sáncolás eredménye a völgyekben is megmutatkozik, mert a lefolyó víz alig hoz hordalékot, nem okoz feliszapolódást, összegyülemlése lassúbb, az árhullámok jobban ellapulnak. A jól sáncolt területeken a mezőgazdasági művelést a sáncok nem akadályozhatják. Ezért széles és alacsony sáncokat kell készíteni. Az adottságok mérlegelése nélkül tervezett, vagy terv nélkül végrehajtott sáncolás több kárt okozhat, mint hasznot. 103
