Péczely György: Éghajlattan (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998)
4. Leíró éghajlattan - 4.1 Az éghajlati elemek övezetes rendje és azonalitásai
A légkör jelenléte és a földfelszín anyagának ahomogenitásai jelentősen módosítják ugyan a szoláris éghajlati zónák szabályos elhelyezkedését, ám azért nem mossák el a tényleges besugárzás eloszlásának övezetességét (3.6. ábra), s ez a többi éghajlati elemnél is bizonyos zonalitást okoz (4.1. táblázat). Az övezetes elrendeződés legtisztábban a besugárzástól leginkább függő hőmérsékletben rajzolódik elénk, amint azt a januári és júliusi átlaghőmérsékletek eloszlását feltűntető térképek (4.1., 4.2. ábrák) és az évi középhőmérséklet szélességi körök szerinti átlagai (4.3. ábra) jól érzékeltetik. A hőmérséklethez hasonló övezetes eloszlását találjuk a levegő vízgőzkészletére utaló gőznyomásnak (4.4. ábra), míg a telítettség mértékét kifejező relatív nedvesség már kissé bonyolultabb, de azért jól értelmezhető zonális rendszert tükröz (4.5. ábra). A trópusokon nagy a nedvesség (85% körüli évi átlagok), a szubtrópusi övezetben — főként az északi féltekén, ahol több a szárazföld — a relatív nedvesség minimumait találjuk. A mérsékelt övi nyugatiszél-zóna poláris peremén a vízgőztartalom ismét közelebb áll a telítettséghez. A relatív nedvesség értékeit egybevetve a gőznyomással és a hőmérséklettel, a magas relatív nedvesség két jellegzetes övezetét határolhatjuk el, a trópusi meleg — fülledt — nedves és szubpoláris hűvös — nyirkos övezetet. A légnyomás és szél jellegzetes övezeteivel az általános légcirkuláció tárgyalásakor már megismerkedtünk, s láttuk azt, hogy a tengerszinti légnyomás övezetes elrendeződését az egyenlítő menti alacsony nyomás, a szubtrópusi magas nyomású övék, a szubpoláris alacsony nyomású övék és a poláris magas nyomású területek jellemzik. Az egyenlítő menti alacsony nyomás és a poláris magas nyomás termikus képződmények, a szubtrópusi magas és a szubpoláris alacsony légnyomás pedig a légtömegek mozgásával kapcsolatosak, azaz dinamikus eredetűek. A légnyomás eloszlása (3.20., 3.21. ábra) azt mutatja, hogy az alacsony és magas nyomású övezetek a tengerek és szárazulatok változása miatt darabokra szakadnak, cellás elrendeződést öltenek. A cellás elrendeződés főként a szubpoláris alacsony nyomású és a szubtrópusi magas nyomású övezetben figyelhető meg. A szubpoláris szélességeken az északi féltekén Izland térségében és az Aleut-szigetek környékén alakul ki két alacsony nyomású centrum az eurázsiai és az észak-amerikai kontinensek közbeékelődése miatt. Télen a kontinensek belsejében a lehűlt nagyobb sűrűségű levegő nagy nyomású képződményt, téli termikus anticiklont hoz létre. Az így kialakult és a januári nyomáseloszlás térképén jól szemlélhető ázsiai és észak-amerikai téli anticiklonok, akárcsak a poláris magas nyomású terület, sekély függőleges kiterjedésűek (2—3 km magasak), de hatásukra a szubpoláris alacsony nyomású öv a pólus felé tolódik el. E téli termikus anticiklonok északi oldalán a nyomásképnek megfelelően nyugati áramlás alakul ki. A déli félgömbön a szubpoláris alacsony nyomású öv nagyjából folytonos marad, kevésbé szakadozik darabokra, mint az északin, mert ezen a területen úgyszólván megszakítás nélkül óceánok fölött halad. Az északi félteke szubtrópusi szélességein két magas nyomású hatásközpont alakul ki, az azóri anticiklon az atlanti térségben és a hawai anticiklon a Csendes-óceán fölött. A déli félgömbön a szubtrópusi magas 215
