Péczely György: Éghajlattan (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998)

3. Fizikai klimatológia - 3.3 A légkör általános cirkulációja

mat. A termoszféra alsó határán a hőmérséklet jelentősen emelkedik, s a szórványos, mérések alapján arra következtetnek, hogy a pólusok fölött valamivel magasabb a hőmérséklet, mint az egyenlítői zónában. Ennek a fokozatosan keleti szelet előidéző hőmérséklet-eloszlásnak az oka a mágneses pólusok tájékán a magaslégkörbe behatoló korpuszkuláris sugárzás, amely sarki fényt és a termoszférában heves felmelegedést okoz.

3.3.3 A mérsékelt öv cirkulációjának hullámtermészete

Ha Földünkön a hőmérséklet-eloszlás kizárólag a földrajzi szélesség függvénye lenne, a mérsékelt övben az izotermák és az izobárok is párhuzamosan futnának a szélességi körökkel. Ez esetben az alacsonyabb és magasabb szélességek között nincsen hőkicserélődés (az advekció értéke zérus, mert a légáramlás párhuzamos az izotermákkal), így tehát a trópusi meleg területek állandóan tovább melegszenek, a sarki hideg területek pedig állandóan tovább hűlnek. Ilyen módon egyre fokozódik a hideg és meleg légtömegek hőmérséklet-különbsége, ami jelentős potenciális energiák fel- halmozódásához vezet. Ez a legerőteljesebb a meleg és hideg légtömegek közötti átmeneti, úgynevezett frontálzónában, ahol a legélesebb a meridián menti hőmérsékletkülönbség. Itt tapasztaljuk a legerősebb nyugati áramlást, itt a legsűrűbbek az izobárok (I. fázis). A potenciális energia felhalmozódása a frontálzónában futó nyugati áramlást labilissá teszi olyan értelemben, hogy azt bizonyos esetekben már egy csekély külső behatás (pl. orografikus akadály, az óceánok és kontinensek közötti zo- nális irányú hőmérséklet-különbség) is könnyen eltéríti irányától. Ez esetben a frontálzónában felhalmozódott potenciális energia hirtelen átalakul kinetikai energiává, az áramlás a vízszintes síkban meridionális összetevővel is rendelkező, eleinte erősödő, majd a potenciális energiakészlet felhasználódásával fokozatosan gyengülő hullámmozgás alakját ölti. Ily módon keletkeznek az izobár vagy izohipsza mező meanderei. A meanderező áramvonalak a nyugati alapáramlással továbbhaladnak nyugatról kelet felé és most már biztosítják a meridionális hőcserét, mivel az áramlás egyes szakaszokon meleg-, másutt hidegadvekciót eredményez (II. fázis). A földforgás eltérítő ereje, valamint a légkör és a felszín ahomogenitásai a meanderek görbületét fokozhatják olyan mértékig, hogy egyes „hullámhegyek” csúcsánál, illetve „hullámvölgyek” öblében önálló zárt izobárokkal (izohipszákkal) határolt magas, illetve alacsony nyomású képződmények jelennek meg (III. fázis). Ilyenkor tehát a meleg légtömegek mélyen beékelődnek, mintegy befűződnek a hideg légtömegekbe és viszont, ami azt eredményezi, hogy a hőmérsékleti kiegyenlítődés meggyorsul, majd (az északi félgömbön) az északra került meleg légtömegek fokozatos kihűlésével s a délre jutott hideg légtömegek fokozatos felmelegedésével ismét előáll a sugárzási egyensúlynak megfelelő meridionális hőmérsékleti kontraszt, s újból bekövetkezhet az I. fázis. A III. fázissal együttjáró bárikus mező szerkezetétől következik, hogy ekkor az áramlás a be190