Péczely György: Éghajlattan (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998)
3. Fizikai klimatológia - 3.2 Az éghajlati jelenségek térbeli dimenziói
Ilyen kis területekhez, így elsősorban a felszínközeli rétegekhez kötött és legmarkánsabban a hőmérséklet és szélsebesség nagy változatosságában megtestesülő folyamatokat szokás mikroklimatikus jelenségeknek nevezni. Ezzel utalunk arra, hogy hatásterük dimenziója általános szemléletünk szerint a mikroskálán helyezkedik el. A mikroklíma megjelölés bár általánosan elterjedt és használt, voltaképp nem egészen pontos. A klíma ugyanis állandóan létezik, míg a mikroklímára jellemző és fentiekben felsorolt főbb sajátosságok csak bizonyos időjárások esetén tapasztalhatók. Helyesebb tehát, ha a felszínközeli légtér mikrometeorológiai folyamatairól beszélünk, s azoknak a szubsztrátummal és a nagytérségű (makro-) meteorológiai folyamatokkal fennálló kapcsolatát elemezzük. A mikrometeorológiai folyamatok vizsgálata főként mezőgazdasági szempontból indokolt, legtöbb termesztett növényünk ugyanis a talajközeli szintekben él. Klímáról akkor beszélünk, ha annak specifikumai állandóan kimutathatók, a klímák különbözősége pedig akkor áll fenn, ha ezek a specifikumok eltérnek egymástól. Az azonos jellegű klímaterületek kiterjedése ilyen értelemben is nagy változatosságot mutat. Alföldünk nagy tájegységei azonos éghajlatúnak minősíthetők, de jól kimutatható azon belül például egy nagyváros légterének a környezetétől eltérő hőmérséklete, légnedvessége, amely ott állandóan jelenlevő fizikai sajátosság, jóllehet csak néhányszor tíz négyzetkilométeren belül tapasztalható, szemben a környező néhányszor ezer négyzetkilométeres terület azonos jellegű éghajlatával. Hasonló módon egy nagyobb kiterjedésű lápos terület fölött is kimutathatók olyan eltérések a különböző éghajlati elemek értékeiben, amelyek a tágabb környezethez viszonyítva állandóan fennállanak (pl. talajhőmérséklet, vízgőztartalom, ködgyakoriság vonatkozásában). Léteznek tehát olyan kisebb térségek, ahol állandóan kimutatható és a tágabb környezettől eltérő klimatikus sajátosságok észlelhetők, tehát önálló éghajlattal rendelkeznek. Az ott kialakuló éghajlatot mezoklimának vagy helyi klímának nevezzük, az elnevezéssel érzékeltetve azt, hogy a jellegzetes önálló klímaterület kiterjedése viszonylag csekély, általában 101—10-km2 nagyságrendű, szemben egy adott makró- klímával, amelynek kiterjedése 103—105 km2 nagyságrendben jelölhető meg. Ezek a határok természetesen nem lehetnek merevek, mert többek között attól is függenek, hogy klímafelosztásunk milyen részletes. A mezoklímák közül az egyik legjellegzetesebb és az ember számára legfontosabb a nagyvárosok légterében kialakuló úgynevezett városklíma. Vizsgálatát a világszerte fokozódó urbanizáció, az emberiség nagyvárosokba tömörülése különösképp indokolja. Napjainkban például a Föld népességének 25 százaléka 100 ezres lélek- számnál népesebb városban él és 12 százaléka 1 milliósnál népesebb nagyváros lakója. A sajátos városklíma fizikai okai a város fölötti levegő nagyobb szennyezettségében, a felszínnek a természetestől eltérő sajátosságaiban, továbbá a város hőtermelésében keresendők. A szennyezettebb levegő sugárzásgyengítése miatt a globális sugárzás mennyisége a nagyvárosok területén kevesebb, mint környezetünkben. Jellegzetes ennek éven belüli megoszlása. Próbáld vizsgálatai szerint Budapesten évi átlagban 8% 175
