Péczely György: Éghajlattan (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998)
3. Fizikai klimatológia - 3.1 Az éghajlat-meghatározó tényezők
függ a partvonal tagoltságától és a partszakasz domborzati viszonyaitól, csekély part- tagoltságú sík területeken fejlődik ki leginkább. A tavi-parti szél esetenként a Balaton partvidékén is kimutatható. Mint láttuk, a földfelszínt alkotó két legjellegzetesebb anyagnak a víznek és a különböző kőzetmálladékokból származó talajnak nagymértékben eltérő hőtani tulajdonságai azok, amelyek az övezetes szoláris éghajlatot legnagyobb mértékben módosítják. E módosító hatás részben közvetlen (a hőháztartás alakulásának különbségei), részben pedig különféle kölcsönhatások láncolatán át közvetett jellegű (szélrendszerek kialakulása, advektív energiaszállítási folyamatok). A különböző száraz állapotú talajok fajhője túlságosan nagy mértékben nem tér el egymástól (3.6. táblázat). Annál érzékenyebben befolyásolja viszont az adott talaj fajhőjét a nedvességtartalom. A vízmolekulákat tartalmazó nedves talaj ugyanis a víz és a száraz talaj keverékének tekinthető, s miután a víz fajhője az összes anyagok között a legnagyobb, a nedves talaj fajhője nagyobb a száraz talajénál. Ez azt eredményezi, hogy a nedves, nyirkos talaj ugyanakkora sugárzásbevétel mellett a száraz talajnál kisebb mértékben melegszik fel. Jelentékenyen fokozza még ezt a hatást a párolgás hőelvonása, ezért a gyakrabban vagy állandóan nedves (pl. lapos) talajok hideg talajnak minősülnek. E hatások azonban a legtöbb esetben nem terjednek ki túl nagy térségre, miután az advek- ció és a levegő turbulens átkeveredése a talaj közelében létrejövő hőmérséklet-különbségeket elmossák, kiegyenlítik. A felszínformák hatása A felszín egyenetlenségei igen változatos képet idéznek elő a besugárzó energia- mennyiség eloszlásában. A legjelentősebb eltéréseket a különböző lejtők okozzák. Attól függően, hogy a lejtő milyen égtáj felé néz és mekkora a vízszintessel bezárt hajlásszöge, a Nap sugarai a vízszintes síkra vonatkozó beesési szögtől eltérő szöget zárnak be a lejtő síkjával. Ennek következtében a besugárzás intenzitása is eltér a vízszintes síkra vonatkozó intenzitástól. A lejtő irányának és hajlásszögének ismeretében kiszámítható bármely időpontra, hogy a napsugarak lejtőre vonatkozó hajlásszöge mekkora. Ennek alapján megadható a lejtőre jutó közvetlen sugárzás mennyisége. Ha ezt összehasonlítjuk a vízszintes síkra eső közvetlen sugárzás mennyiségével, szemléletes képet kapunk a lejtők besugárzást módosító helyi hatásáról. A 3.12. táblázatban közöljük a 47,5° É-i szélességre vonatkozó arányszámokat, 100 százaléknak véve a vízszintes síkra jutó közvetlen sugárzás mennyiségét. Látható, hogy a közepes földrajzi szélességeken a keletitől délen át nyugati irányig terjedő közepes hajlásszögű lejtők közvetlen sugárzásból származó évi energiabevétele maximálisan 1/3-nyi résszel nagyobb mint a vízszintes síké. Legnagyobb a besugárzás többlete a vízszinteshez képest a közepes hajlásszögű (25°—45°) délies irányú lejtőknél a téli félévben, s legerőteljesebb a csökkenés a téli napfordulókor az északi lejtőkön, mivel ekkor a Nap dele167