Pálfai Imre: Belvizek és aszályok Magyarországon. Hidrológiai tanulmányok (KÖZDOK Kft., Budapest, 2004)

Aszályok - Történeti visszapillantás és a közelmúlt nagy aszályai

Az 1863. évi katasztrofális aszály Időjárásunkkal kapcsolatban az utóbbi időben talán legtöbbet az aszá­lyos esztendőket emlegettük, melyek természetesen legfőképp a mezőgaz­daságot sújtották, de a vízgazdálkodási tevékenységre is rányomták bélye­güket. Az aszálykár különösen 1983-ban, 1984-ben és 1988-ban volt jelen­tős (évente 5-10 milliárd forintra rúgott), katasztrofális következményekről azonban szerencsére nem kell beszélnünk. Nem így a korábbi, az előbb em­lítetteknél sokkal súlyosabb aszályok esetében, melyek sorában - a korabe­li feljegyzések tanúsága szerint - minden bizonnyal az 1863. évi aszály volt a legnagyobb. Ez főleg az Alföldet, ezen belül különösen a Tisza-völgyet sújtotta, s nyomában szörnyű ínség támadt. Már a megelőző, 1862-es esztendő is nagyon száraz volt. A rossz termés miatt elő kellett venni az előbbi években elvermelt gabonát, a száraz legelők­ről pedig már a nyár derekán beszorult a jószágállomány. A Hortobágy című hetilap 1862. évi 19. számában közölt, Debrecenben aug. 27-én kelt nyílt le­vél így kezdődik: szárazság kimondhatatlan károkat hozott ránk eddig is; de aggodalma az embernek még jobban fokozódik. Mert bár szép reményünk­ben több termést illetőleg, mint tengeri, szőlő, széna stb. - megcsalatkoztunk; de aggodalmaink, még ha a jövőre gondolunk, nagyobbodnak. Hogy megyünk a télnek, ha marháink számára még csak sarjúnk sem lesz? Hogy teljesítsük a legszükségesebbeket is, mikor mindenfelől szükséggel találkozunk? ” A szokatlan szárazság a folyók rendkívül alacsony vízállásában is megmu­tatkozott. Reizner János a „Szeged története” 2. kötetében azt írja, hogy ki­épített sarkantyú következtében a rendkívül alacsony vízállás mellett a Tisza medrében, a gyárteleppel átellenben, a folyó közepén oly porond képződött, hogy az 1862. év nyarán a hajósok, halászok és molnárok ott vigalmat rendez­tek s a meder fenekén tánczoltak.” Ami addig talán sosem történt meg, az akkor jórészt még szabályozatlan Berettyó 1862 őszén teljesen kiszáradt, majd 1863- ban is, - olvashatjuk Györffy Lajos ,,A nagy ínség 1863-ban” című művében. Az 1862. évi őszi szárazság miatt a földeket nem lehetett rendesen meg­művelni, s az elvetett mag nem kapta meg a kellő nedvességet. A gazdák abban bíztak, hogy az elmaradt csapadékot a tél meghozza, de 1862/63 te­le az Alföldön száraz maradt, számottevő hó nem esett. Györffy Lajos sze­rint a Nagykunságban yiem hozott esőt a korai tavasz sem s a kegyetlen csapadék nélküli tél után az őszi vetések alig mutattak valamit, a tavaszi pe­dig ki sem kelt ...A hallatlan nagy szárazság már kora tavasszal éreztette borzasztó mivoltát. A jószágok már a tél folyamán felélték a még megma­radt száraz takarmányt s igyekezett volna mindenki az állatokat minél előbb kiverni a legelőre. Április elején ki is verik a jószágokat, abban a re­ményben, hogy majd csak megindul a mező, azonban a lesoványodott, erőt­279

Next

/
Thumbnails
Contents