Pálfai Imre: Belvizek és aszályok Magyarországon. Hidrológiai tanulmányok (KÖZDOK Kft., Budapest, 2004)

Aszályok - Történeti visszapillantás és a közelmúlt nagy aszályai

Az 1863. évi katasztrofális aszály

Időjárásunkkal kapcsolatban az utóbbi időben talán legtöbbet az aszályos esztendőket emlegettük, melyek természetesen legfőképp a mezőgazdaságot sújtották, de a vízgazdálkodási tevékenységre is rányomták bélyegüket. Az aszálykár különösen 1983-ban, 1984-ben és 1988-ban volt jelentős (évente 5-10 milliárd forintra rúgott), katasztrofális következményekről azonban szerencsére nem kell beszélnünk. Nem így a korábbi, az előbb említetteknél sokkal súlyosabb aszályok esetében, melyek sorában - a korabeli feljegyzések tanúsága szerint - minden bizonnyal az 1863. évi aszály volt a legnagyobb. Ez főleg az Alföldet, ezen belül különösen a Tisza-völgyet sújtotta, s nyomában szörnyű ínség támadt.

Már a megelőző, 1862-es esztendő is nagyon száraz volt. A rossz termés miatt elő kellett venni az előbbi években elvermelt gabonát, a száraz legelőkről pedig már a nyár derekán beszorult a jószágállomány. A Hortobágy című hetilap 1862. évi 19. számában közölt, Debrecenben aug. 27-én kelt nyílt levél így kezdődik: szárazság kimondhatatlan károkat hozott ránk eddig is;

de aggodalma az embernek még jobban fokozódik. Mert bár szép reményünkben több termést illetőleg, mint tengeri, szőlő, széna stb. - megcsalatkoztunk; de aggodalmaink, még ha a jövőre gondolunk, nagyobbodnak. Hogy megyünk a télnek, ha marháink számára még csak sarjúnk sem lesz? Hogy teljesítsük a legszükségesebbeket is, mikor mindenfelől szükséggel találkozunk? ”

A szokatlan szárazság a folyók rendkívül alacsony vízállásában is megmutatkozott. Reizner János a „Szeged története” 2. kötetében azt írja, hogy kiépített sarkantyú következtében a rendkívül alacsony vízállás mellett a Tisza medrében, a gyárteleppel átellenben, a folyó közepén oly porond képződött, hogy az 1862. év nyarán a hajósok, halászok és molnárok ott vigalmat rendeztek s a meder fenekén tánczoltak.” Ami addig talán sosem történt meg, az akkor jórészt még szabályozatlan Berettyó 1862 őszén teljesen kiszáradt, majd 1863- ban is, - olvashatjuk Györffy Lajos ,,A nagy ínség 1863-ban” című művében.

Az 1862. évi őszi szárazság miatt a földeket nem lehetett rendesen megművelni, s az elvetett mag nem kapta meg a kellő nedvességet. A gazdák abban bíztak, hogy az elmaradt csapadékot a tél meghozza, de 1862/63 tele az Alföldön száraz maradt, számottevő hó nem esett. Györffy Lajos szerint a Nagykunságban yiem hozott esőt a korai tavasz sem s a kegyetlen csapadék nélküli tél után az őszi vetések alig mutattak valamit, a tavaszi pedig ki sem kelt ...A hallatlan nagy szárazság már kora tavasszal éreztette borzasztó mivoltát. A jószágok már a tél folyamán felélték a még megmaradt száraz takarmányt s igyekezett volna mindenki az állatokat minél előbb kiverni a legelőre. Április elején ki is verik a jószágokat, abban a reményben, hogy majd csak megindul a mező, azonban a lesoványodott, erőt279