Pálfai Imre: Belvizek és aszályok Magyarországon. Hidrológiai tanulmányok (KÖZDOK Kft., Budapest, 2004)
Belvizek - Stratégiai jellegű kérdések
KÖZÖS ÉRDEKŰ BELVÍZRENDSZEREK A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN A megosztott síkvidéki vízgyűjtő terület domborzatilag nem egységes: kb. háromnegyed részben mélyártéri, egynegyed részben fennsíki jellegű. Belvízlevezető csatornákat az első világháborúig jószerivel csak a mélyártéri területeken építettek. A fennsíki vizek többé-kevésbé szabadon folytak le, ezeket számos helyen övcsatornákkal fogták fel és vezették a befogadó vízfolyásba. Az övcsatornák tették lehetővé, hogy nem kellett az összegyűlt belvizeket a teljes vízgyűjtő területen végigvezetni, hanem rövidebb úton és magasságveszteség nélkül (gravitációsan) lehetett, és ma is így lehet a befogadóba juttatni. Ez a megoldási mód a magyarázata annak, hogy a felettünk lévő, határon túli síkvidéki vízgyűjtő területeknek általában csak a felénk eső viszonylag kisebb részéről folynak át közvetlenül a belvizek, míg a távolabbi területek belvizei már a szomszédos országokban valamelyik folyóba jutnak. A belvízi művek ármentesítő és belvízszabályozó (lecsapoló), kisebb részben vízhasználati társulatok tulajdonában és kezelésében voltak. A Tellyesniczky (1928) által közölt adatokból megállapíthatóan a trianoni határral megosztott víztársulatok (számszerint 24 társulat) eredeti síkvidéki érdekeltségi területe mintegy 16 000 km2, tehát a 21 000 km2-es megosztott vízgyűjtő 76%-ára terjedt ki. Az érdekeltségi területből a megosztás folytán kb. 8000 km2, azaz a terület fele az utódállamokhoz került. Babos-Mayer (1939) adatai szerint, melyek a trianoni békekötés megkötése előtti és utáni állapotokat tükrözik, a társulati belvízlevezető és lecsapoló csatornák 19 979 km-es összes hossza 12 384 km-re csökkent, a 182 belvízi szivattyútelepből 78 maradt magyar területen. A síkvidéki vízrendszerek megosztását követő időszakban a magyar és a szomszédos országok magatartásának is az volt a fő jellemzője, hogy ahol arra lehetőség kínálkozott, elkülönítsék, függetlenítsék egymástól az országhatár által megosztott rendszereket, annak érdekében, hogy ki-ki a maga területén vezesse le a belvizeket a befogadóig, s így kevesebb nemzetközi probléma adódjék a belvízvédekezés, s általában a rendszerek működtetése során. E törekvés különösen román részről mutatkozott meg. A rendszerek elkülönítése új csatornák, vízkormányzó műtárgyak, szivattyútelepek, lokalizációs töltések létesítésével, jelentős beruházásokkal volt megoldható. Ezek a munkálatok meglehetősen sok időt igényeltek, s nagyjából az 1970-es évek végére fejeződtek be. Hatásukra a megosztott, közös érdekű rendszerek kiterjedése számottevően csökkent, annak ellenére, hogy időközben a még rendezetlen fennsíki területeken is elvégezték a vízrendezési munkálatokat, tehát ezek is bekapcsolódtak a rendszerbe. Az 1983-ban fennálló helyzet szerint a közös érdekű síkvidéki vízrendszerek által elfoglalt terület összesen 15 770 km2. Ebből Magyarországra 9670 km2, a szomszédos országokra 6100 km2 jut. E területeknek az egyes viszonylatok, valamint fekvésük szerinti megoszlását az I. táblázat tartalmazza. Elhelyezkedésük az 1. ábrán látható. Az 1. táblázatban szereplő területi adatokat és a közös érdekű rendszerek határvonalát az egyes belvízrendszerek üzemelési szabályzatából a víz233
