Pálfai Imre: Belvizek és aszályok Magyarországon. Hidrológiai tanulmányok (KÖZDOK Kft., Budapest, 2004)
Belvizek - A mértékadó belvízhozam meghatározása
A MÉRTÉKADÓ BELVÍZHOZAM MEGHATÁROZÁSA fogástalan módszer ritkán áll rendelkezésre. Egészen természetes tehát, hogy a vízimémökök minden országban fáradhatatlanul gyűjtik az adatokat, keresik a megnyugtató eredményt ígérő módszereket és pedig minden nemzet a maga egyéni észjárásának megfelelő úton-módon” {Németh 1934). A megnyugtató eredményt ígérő módszereket elődeink valóban szinte folyamatosan keresték. Az 1950-es évek első felében fennálló helyzetet érdekesen jellemzi Mosonyi Emilnek az Országos Vízgazdálkodási Keretterv ankétján a belvízrendszerek vízlevezető-képességével kapcsolatban elhangzott néhány megjegyzése: „Véglegesen elfogadott eljárásunk még nincs a fajlagos belvízmennyiség meghatározására, jóllehet igen értékes kezdeményezések történtek e téren. De hangsúlyozottan rá kell mutatnom arra, hogy ez a körülmény távolról sem olyan aggasztó, mint talán sokan hiszik, s ezt a megállapítást sajnálatosan éppen az elmaradott helyzet igazolja. A levezetőképességet ugyanis minden öblözetben olyan nagymértékben kell fokozni, hogy e fejlesztés első időszakában szinte alig kell a jelenleginél pontosabb számításra támaszkodnunk, mert az első hálózatbővítések és új szivattyútelepek legtöbb helyen távolról sem érik el a szükséges kiépítés mértékét. Az egészen szabatos eredményekre csak akkor lesz szükségünk, ha már megközelítjük a kiépítés határát, s addig még van idő a belvízkutatás elméleti és kísérleti befejezésére. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kérdés vizsgálatát félretegyük, hanem azt, hogy van időnk a megindult kutatások gondosan megtervezett folytatására és higgadt megvitatására, amire e kényes kérdésben feltétlenül szükség van” {Mosonyi 1954). A belvízrendszerek méretezésének számtalan vitatott kérdését és nehézségét az is jelzi, hogy az 1953-as keltezésű ajánlott szabványok óta e tárgykörben átfogó műszaki irányelv nem jelent meg. A vonatkozó szakiroda- lomban nagyon sok értékes közlemény és tudományos kutatási eredmény látott napvilágot, de kielégítő, a gyakorlatban jól használható összefoglaló módszertani anyag nem készült. Ilyet a vízrendezéssel foglalkozó legújabb könyvek {Petrasovits 1982, Fehér-Horváth-Ondruss 1986) és a mérnöki kézikönyv új kiadása {Salamin 1985) sem tartalmaz. A lehető legjobb méretezés napjainkban különös fontosságot nyert. Egyrészt, mert mezőgazdaságunk, de a többi ágazat is, érzékenyebbé vált a belvízkárokra, tehát az alulméretezés következményeit még kevésbé tűri, mint korábban, másrészt az ország nehéz pénzügyi helyzete nem engedi meg a túlméretezésből eredő fölösleges terhek viselését. Úgy tűnik, hogy elérkeztünk a vízrendezés-fejlesztésnek abba a Mosonyi Emil által előrevetített időszakába, amikor a további fejlesztés mértékének meghatározásakor szabatos eljárásokra, a korábbiaknál pontosabb számításokra kellene támaszkodni. Az 1. ábráról is, mely a fajlagos vízlevezető-képesség országos átlagának változását mutatja, arra lehet következtetni, hogy jóval közelebb kerültünk ahhoz a határhoz, amelynél már igényesebb számításokra van szükség. 198
