Öllős Géza: Vízellátás-csatornázás közegészségügyi ismeretei (VMLK, Budapest, 2001)

1. Mikrobiológiai- és kémiai kockázat - 1.3. Vízeredetű fertőző betegségkockázatok

nagyon körültekintő kell hogy legyen. Ha a zavarosság nagyobb mértékű, patogén protozoon szervezetek mutathatók ki, vagy egyéb vízminőségi tényezők a felszíni vizek vagy más szennyezőforrások közvetlen hatását, a huminanyagok nagyobb mértékű jelenlétét jelzik, a felszín alatti vizet többé-kevésbé a felszíni vizekhez hasonlóan kell tisztítani.

Az előzőkben értelmezett modellek az iparilag fejlett országokban alkalmazhatók, ahol a fő szerepet a kémiai kockázat játssza. A modellek alkalmazása a kevésbé fejlett országokban nem lenne hasznos, hiszen azokban a vízeredetű betegségkockázat nagy. Amint valamely ország gazdasági- és közegészségügyi viszonyai javulnak, és a vízeredetű betegségek nem jelentenek nagyobb fenyegetettséget, a kémiai kockázatok, amelyeket korábban toleráltak, fontos voltát is elfogadják és így a bakteriológiai és kémiai kockázatok összehasonlíthatókká válnak.

A következőkben a bakteriológiai, majd a kémiai kockázatok részletes áttekintése, és összehasonlítása következik.

1.3. VÍZEREDETŰ FERTŐZŐ BETEGSÉGKOCKÁZATOK

A szennyezett ivóvíz miatti kockázatok bakteriális, vírus és protozoon betegségekkel kapcsolatosak, melyek megnyilvánulása- tünetmentes fertőzés,- enyhe kellemetlenség, vagy- súlyos betegség

formájában jelentkezhet. A hatás halállal is végződhet, többek között a patogén ágenstől és a gazda válaszától függően.

Másodlagos átvitel is fontos lehet, hiszen a víz csak az egyik lehetséges fertőzési forrás.

Az újonnan azonosított vízeredetű patogének, mint a Giardia lamblia és a Cryptosporidium parvum már nagyon kis dózisa is fertőzést okozhat. A vízi környezetben jól túlélnek és a vízellátásban alkalmazott fertőtlenítőszer szinteken rezisztensek maradhatnak (Rose, 1993). Sőt, még a vízeredetü patogének, melyek rendszerint könnyen fertőtleníthetők, egyes, még nem azonosított törzsei is rezisztensek lehetnek. Például az újabb kutatások szerint a Vibrio cholerae egy „rugose” (ráncos) variánsa a klórozással szemben bizonyos fokú rezisztenciával rendelkezik (Rice et al., 1993). A legtöbb enterális vírus is jó túlélő a természetben és fertőző dózisa kicsi, egyesek különösen rezisztensek az oxidálás-fer- tőtlenítéssel szemben (Payment, 1993), ami a bakteriológiai kockázatot szintén befolyásolhatja. A klinikai szindrómák az emberi enterovírusokkal kapcsolatban a hepatitist, encephalitist, aszeptikus meningitist, pharyngitist, myocarditist, con- junctivitist és a diabetest foglalhatják magukban, a gastroenteritisen túlmenően (Payment, 1993).

32